Lilla Gergővel egy közös ismerős esküvőjén találkozott először. A férfi magas volt, magabiztos, és az a fajta nyugodt mosoly ült az arcán, amely azonnal bizalmat ébreszt az emberben. Könnyedén beszélgetett, jókor sütött el egy-egy tréfát, az este végén hazakísérte Lillát, majd másnaptól kezdve minden nap felhívta. Fél év sem telt el, amikor megkérte a kezét. Lilla gondolkodás nélkül igent mondott. Úgy érezte, végre sínre kerül az élete: mellette áll valaki, aki erős, megbízható, és azt ígéri, vigyáz rá, gondoskodik róla.
Az esküvőt visszafogottan tartották, szűk körben. Lilla tudatosan nem hívta meg az apját. Zoltán egész életét a hadseregben töltötte, tábornoki rangig jutott, és még nyugdíjasként is megmaradt benne az a kíméletlen fegyelem, amitől az emberek akaratlanul is kihúzták magukat a tekintete alatt. A lánya attól félt, hogy az apja hibát keres majd Gergőben, kellemetlen kérdésekkel bombázza, és elrontja az ünnepet. Az édesanyja sem erőltette a dolgot, bár néha sóhajtva megjegyezte: mégiscsak jó lett volna, ha az apa ott van a lánya esküvőjén.
A házasság első hónapjai békésen teltek. Gergő egy építőipari cégnél dolgozott menedzserként, estére hazaért, vacsora közben mesélt a napjáról. Lilla egy magániskolában tanított angolt, a fizetéseikkel együtt kényelmesen éltek, apró örömökre is futotta. A légkör azonban lassan, szinte észrevétlenül kezdett megváltozni.
Először csak érdeklődött, mire ment el a pénz a hétvégén. Később már elkérte a blokkokat a bevásárlás után. Lilla vállat vont, és odaadta őket: élelmiszer, tisztítószer, semmi rendkívüli. Gergő bólintott, de a tekintetében átsuhant valami kellemetlen, mintha kételkedne.
— Miért költöttél ennyit kozmetikumokra? — kérdezte egy este, miközben a bankszámlakivonatot nézte.
— Egy arckrém és egy szempillaspirál volt, csak ennyi — felelte Lilla, kissé meghökkenve.
— Két dolog majdnem háromezer forintért. Ez túlzás.
— Gergő, ez teljesen átlagos kozmetikum, nem luxus. Mi ezzel a gond?
A férfi összeszorította az ajkát, majd a tévé felé fordult. A beszélgetés ott véget ért, de a feszültség a levegőben maradt. Napról napra szaporodtak a kérdések. Gergő belenézett Lilla telefonjába, rákérdezett, ki írt az üzenetküldőkön, rosszallóan nézett, ha a nő később ért haza a munkából. A legapróbb dolog is elégedetlenséget válthatott ki.
Egy reggel Gergő kinyújtotta a kezét.
— Add ide a kártyát.
— Melyiket? — kérdezte Lilla értetlenül.
— A fizetésedhez tartozót. Utald át a pénzt a közös számlára, így egyszerűbb lesz. Majd én beosztom, hogy mindenre jusson.
Lilla megdermedt, a kávéscsészét a kezében tartva.
— De szükségem van pénzre bérletre, ebédre…
— Kapsz készpénzt, amennyi kell. Így nyugodtabb leszek, kevesebb a kísértés feleslegesen költeni.
A hangja határozott volt, nem hagyott teret vitának. Lilla tiltakozni akart, de meglátta, ahogy Gergő arca megkeményedik, és inkább hallgatott. Odaadta a kártyát. Ettől kezdve minden apróságra pénzt kellett kérnie: taxira, egy barátnős találkozóra, egy új blúzra.
Gergő kis összegeket adott, és elszámolást követelt. Ha Lilla nem tudta fillérre pontosan megmagyarázni, mire ment el a pénz, veszekedés lett belőle. A férfi felemelte a hangját, az asztalra csapott, pazarlással és hazugsággal vádolta. Lilla összehúzta magát, igyekezett nem provokálni, de ez sem segített sokat.
Az első lökés négy hónappal az esküvő után történt. Lilla rosszul fogalmazott meg valamit, magyarázkodni próbált, miért nem készült el időben a vacsora. Gergő hirtelen megfordult, megragadta a vállát, és durván félrelökte. Lilla a padlóra zuhant, a kanapé élének csapódva. Éles fájdalom nyilallt a hátába, elakadt a lélegzete. Gergő fölé tornyosult egy pillanatig, zihálva, majd szó nélkül bevonult a hálószobába, és becsapta az ajtót.
Lilla sokáig ült a földön, tenyerébe temetett arccal. Nem jött a sírás — belül inkább üresség és félelem volt. Fel akarta hívni az anyját, de nem vitte rá a lélek. Mit mondana? Hogy a férje bántotta? A szégyen elhomályosította a gondolatait, és végül meggyőzte magát: ez egyszeri eset volt. Gergő ideges volt, fáradt, kicsúszott a kezéből a helyzet. Ilyesmi előfordul.
Csakhogy nem maradt egyszeri. Újra megtörtént. Aztán megint. Minden veszekedés után Gergő bocsánatot kért, esküdözött, hogy soha többé. Lilla hitt neki, mert hinni akart. Az erőszak azonban egyre gyakoribb lett. A férfi belemarkolt a hajába, a falhoz lökte, pofon vágta. Kék-zöld foltok jelentek meg a karján és a nyakán, amelyeket hosszú ujjú ruhákkal takart el még a melegebb napokon is.
A munkahelyén senki nem vett észre semmi rendelleneset. Lilla magabiztosan viselkedett, mosolygott, viccelődött a diákokkal. Otthon engedelmes álarcot öltött, és igyekezett nem kiváltani Gergő haragját. Hallgatott, amikor legszívesebben kiabált volna. Rábólintott, amikor minden porcikája tiltakozott.
A szüleinek semmit nem mesélt. Zoltán időnként felhívta, érdeklődött, hogy van, milyen a házasság. Lilla röviden válaszolt: minden rendben, dolgozunk, élünk. Az apja nem faggatózott tovább, bár a hangjában néha megjelent egy halvány, alig észrevehető gyanakvás, mintha érezné, hogy a felszín alatt valami nincs rendben, és ez a feszültség lassan Lilla mindennapjainak részévé vált, előkészítve mindazt, ami a következő időszakban elkerülhetetlenül felszínre tört.