…erkölcsi kártérítés. Összesen százhúszezer forint.
Erika arca egy pillanat alatt elsötétült, a nyaka tövétől a homlokáig vörös lett.
— Miféle erkölcsi kár? Teljesen elvesztetted az eszed? — csattant fel.
— Továbbá — folytattam higgadtan, ügyet sem vetve rá —, ebben a mappában megtalálod a lakás adásvételi szerződésének másolatát is. Emlékeztetlek rá, hogy az ingatlan az én nevemen van, mivel az önerőt a házasságkötés előtti megtakarításaimból fizettem ki.
Levente elsápadt. Látszott rajta, hogy erről a részletről már régen megfeledkezett, vagy inkább sosem akart emlékezni rá.
— Lilla… mire készülsz? — kérdezte bizonytalanul.
— Semmi rendkívülire — vontam meg a vállam. — Csupán szeretném tisztázni a helyzetet. Két lehetőségetek van. Az első: Erika maradéktalanul megtéríti a kárt, bocsánatot kér, és még ma elutazik. Ezután te és én felkeresünk egy párterapeutát, és megpróbáljuk rendbe tenni a kapcsolatunkat.
— És a második? — nyögte ki Levente rekedt hangon.
— A második esetben beadom a válókeresetet, és külön pert indítok a kártérítés miatt. A lakás az enyém marad. Te és az édesanyád ott éltek tovább, ahol akartok — csak nem itt.
A konyhára rátelepedő csend szinte nyomta a mellkast. Erika tátogott, mint egy partra vetett hal, majd újra és újra becsukta a száját. Levente úgy nézett rám, mintha most látna először.
— Ezt nem mered megtenni — préselte ki végül Erika. — Levente, szólj már rá! Csak blöfföl!
— Nem blöffölök — mondtam, és elővettem egy újabb lapot a dossziéból. — Itt van egy ügyvéd telefonszáma. Ma reggel egyeztettem vele. Nyugodtan felhívhatjátok, és megkérdezhetitek, mennyi esélyem van megnyerni az ügyet.
Levente lassan lehuppant a székre. Az arca hamuszürkévé vált.
— Lilla… mi család vagyunk… — suttogta.
— Család? — keserűen felnevettem. — Egy családban az emberek megvédik egymást. Kiállnak a másik mellett. Te három éven át végignézted, ahogy az anyád megaláz, és egyszer sem szóltál. Egyszer sem. Ez nem család. Ez beteg összefonódás.
— Hogy beszélhetsz így?! — csapott az asztalra Erika. — Én fogadtalak be ebbe a házba, etettelek, itattalak!
— Ön soha nem etetett engem — feleltem nyugodtan. — Én főztem minden egyes látogatásakor. Én takarítottam ön után. És én nyeltem le a sértéseit. De ennek most vége.
Felálltam.
— Délig adok időt. Vagy megkapom a pénzt és a bocsánatkérést, vagy telefonálok az ügyvédnek.
Azzal kiléptem a konyhából.
Az ezt követő órák életem legnehezebbjei voltak. A falakon át hallottam a veszekedést, az ajtók csapódását, a kiabálást. Hallottam, ahogy Levente könyörög az anyjának, hogy „csak kérj bocsánatot”, Erika pedig visítva hálátlanságról és árulásról beszél.
Pontban délben kopogtak a műhely ajtaján.
— Anya elutazik — mondta Levente megtörten. — A pénzt holnap utalja. Mind a százhúszezret.
— Rendben.
— És… azt mondja, sajnálja.
— Akkor mondja el személyesen.
Erika belépett a helyiségbe, úgy festett, mint akit kivégzésre kísérnek. Az ajka remegett, a tekintete gyűlölettől izzott, de végül kipréselte magából:
— Bocsánatot kérek. Tévedtem.
— Elfogadva — bólintottam.
Egy órával később már taxiba ült. Levente segített neki a csomaggal, majd sokáig állt a folyosón, mielőtt megszólalt volna.
— Lilla… — kezdte halkan. — Ostoba voltam.
— Az voltál — értettem egyet.
— Meg fogok változni. Esküszöm. Elmegyünk a pszichológushoz, ahogy szeretnéd. Megtanulok jobb férj lenni.
Hosszan néztem rá. Ott állt előttem az az ember, akit valaha szerettem. Talán még most is. De a bizalom darabokra tört — akárcsak az a ruha.
— Majd meglátjuk — feleltem. — A szavak nem érnek semmit, Levente. Csak a tettek számítanak.
Bólintott, és bement a hálószobába.
Én visszatértem a műhelybe. Az asztalon friss, hófehér selyem feküdt — az éjjel rendeltem meg, másnapi kiszállítással. Kevés volt az idő, de tudtam, hogy menni fog.
Leültem a varrógéphez, és dolgozni kezdtem.
Odakint lebukott a nap, aranyszínűre festve az anyagot. A gép ismerős zümmögése megnyugtatott, és minden egyes öltéssel egyre inkább visszatért az irányítás az életem felett.
Erika ma olyan leckét kapott, amit nem fog elfelejteni. Én pedig valami sokkal fontosabbat nyertem, mint a pénz.
Visszaszereztem az önbecsülésemet. A tiszteletet önmagam iránt.