A férjem tekintete nem az anyjára villant először, hanem rám, mintha én lennék az, aki feleslegesen felkavarta a nyugodt állóvizet, és ezzel megsértette az ő kényelmes belső békéjét.
— Lilla, most komolyan, miért kezded ezt megint? — sóhajtott fel fáradtan. — Anyu biztos nem rossz szándékkal tette. Honnan tudhatta volna, hogy ez ennyire fontos neked?
— Hogyhogy honnan tudta volna? — bennem hirtelen megmozdult valami forró és sötét, ami eddig csak csendben lappangott. — Levente, az a ruha egy próbababán lógott, a szoba közepén. Rajta volt a címke a megrendelő nevével és a határidővel. Mégis hogyan lehetett ezt nem észrevenni?
Levente elhúzta a száját, láthatóan idegesítette a téma. Kissé arrébb tolta a csészét, mintha az is útban lenne.
— Jó, hibázott. Előfordul az ilyesmi. Majd csinálsz egy másikat, nem tragédia. Hiszen értesz hozzá.
— Két nap alatt? — csattantam fel. — Három hetem ment el rá! Tele volt kézi hímzéssel, minden egyes gyöngyöt én varrtam fel. A gyöngyöket Debrecenből rendeltem, nem a sarki boltból!
— Akkor felhívod az ügyfelet, elnézést kérsz, és csúszik a határidő — vont vállat. — Az emberek általában megértőek.
— Nem, nem azok! — felemeltem a hangom, és azonnal tudtam, hogy rossz döntés volt. Levente ki nem állhatta, ha ráripakodtak. Az arca egy pillanat alatt megkeményedett.
— Ne ordíts velem — sziszegte. — Nem vagyok a bokszzsákod. Oldd meg a saját rongyaiddal kapcsolatos problémáidat, ehhez nekem semmi közöm.
— Semmi közöd? — visszhangoztam hitetlenkedve. — Ez a te anyád!
— És akkor mi van? — gúnyos félmosoly jelent meg az arcán, de örömnek nyoma sem volt benne. — Büntessem meg? Állítsam a sarokba? Idős asszony, Lilla. Lehet, hogy rosszul lát. Vagy már nem a régi a memóriája. Te pedig rögtön támadsz. Mindig te hozod ki a sodrából.
Kinyitottam a számat, aztán becsuktam. Újra próbáltam megszólalni, de a szavak egy igazságtalanságból gyúrt gombóccá álltak össze a torkomban. Ő engem hibáztatott. Engem, akinek az imént semmisült meg egy havi munkája. Őt védte, azt a nőt, aki három éve módszeresen mérgezte az életemet.
— Én hozom ki? — kérdeztem végül alig hallhatóan. — Levente, ollóval vágta szét a ruhát. Szándékosan. A szemembe mondta, hogy ez csak „kidobni való cafat”. Pontosan tudta, mit csinál.
Levente egy legyintéssel intézte el, mintha csak egy idegesítő légy zümmögne a füle körül.
— Ne dramatizáld túl. Ez már üldözési mánia. Anyám nem tenne ilyet direkt. Miért tenné? Te mindig okot keresel a balhéra, ez sem most kezdődött.
Ebben a pillanatban Erika belibbent a konyhába. Időközben átöltözött, otthoni köntös volt rajta, és úgy nézett körbe, mint aki ellenőrzi a saját birodalmát.
— Leventém, mi ez a hangzavar? — lépett a fia mellé, és birtokló mozdulattal a vállára tette a kezét. — Már megint hisztizik a menyed? Mondtam én, hogy idegileg nincs rendben. Túl labilis. Nem ártana orvosnak megmutatni.
— Nyugi, anya — veregette meg Levente a kezét. — Lilla csak kimerült, túl sokat dolgozott. Mindjárt megnyugszik.
A jelenetet nézve olyan érzésem támadt, mintha kicsúszna alólam a talaj. Egy oldalon álltak. Mindig is egy oldalon álltak. Anya és fia, együtt, velem szemben — az idegen nővel, aki betört a kis zárt világukba.
— Nem fogok megnyugodni — szólaltam meg, és a saját hangom meglepően határozottnak tűnt. — Erika, tönkretette a munkámat. Kártérítést kérek. Nyolcvanezer forintot, plusz az anyagköltséget.
Az anyósom először csak pislogott, majd hangos nevetésben tört ki. Úgy kacagott, mintha élete poénját hallotta volna.
— Nyolcvanezer? Ezért a rongyért? — csóválta a fejét. — Kislányom, magánál van? Ennyi pénzért rendes ruhát vesz az ember egy boltban, nem ezt a kontár barkácsolást!
— Anya… — Levente összevonta a szemöldökét, de nem felháborodásból, inkább kellemetlenségből. — Elég lesz. Zárjuk le ezt az egészet.
— Nem — ráztam meg a fejem. — Ez nincs lezárva. Vagy megtérítik a kárt, vagy feljelentést teszek rongálás miatt.
Sűrű csend telepedett ránk. Erika abbahagyta a nevetést, és úgy nézett rám, mintha most látna először.
— Fenyegetsz engem? — sziszegte. — Engem, a férjed anyját? Levente, hallod ezt? Rendőrséggel riogat!
— Lilla, ezt már túltolod — állt fel Levente az asztaltól, a hangja kemény volt, hideg. — Miféle rendőrség? Ez családi ügy. Ne csinálj cirkuszt, ne hozz ránk szégyent.
— Szégyent? — hátráltam egy lépést, miközben éreztem, ahogy az utolsó cérnaszálak is elszakadnak bennem. — A te anyád most nullázta le a havi bevételemet. És te azt mondod, én szégyenkezzen? Mi lenne, ha legalább bocsánatot kérne?
— Miért kérnék bocsánatot? — kapta fel a vizet Erika. — Én csak rendet raktam, én takarí…