Erika, az anyósom, a műhelyem közepén állt, kezében egy ollóval. A padlón fehér pelyhekként hevertek egy menyasszonyi ruha maradványai – annak a ruhának a darabjai, amelyen három teljes héten át dolgoztam életem eddigi legfontosabb megrendelője számára.
A küszöbnél földbe gyökerezett a lábam. Nem voltam képes belépni, sőt még levegőt is alig kaptam. Az agyam tiltakozott a látvány ellen. A hófehér atlasz, amelyet kézzel varrt gyöngyök és finom csipke díszített, most úgy festett, mintha egy iratmegsemmisítő végezte volna ki.
— Jaj, Lillácska, már haza is értél? — fordult felém Erika olyan ártatlan arckifejezéssel, mintha virágot locsoláson kaptam volna. — Gondoltam, kicsit rendet rakok a szobádban. Olyan elképesztő felfordulás volt itt, borzalmas.
Az olló megvillant az asztali lámpa fényében. Az a profi szabóolló volt, amit Levente az évfordulónkra ajándékozott. A pengékre fehér cérnaszálak tapadtak.
— Mit tett…? — suttogtam, és a saját hangom idegenül csengett a fülemben.
— Ugyan már, ne csináld ezt, — legyintett az anyósom, majd az ollót hanyagul az asztalra dobta. — Egy rongy miatt ne csapj ekkora jelenetet. Minek volt ez itt szanaszét? Azt hittem, kidobásra váró ócskaság. Ki őrizget ilyen limlomot?
Rongy. Így nevezte azt a ruhát, amelynek az értéke nyolcvanezer forint volt. A ruhát, amelyet egy helyi vállalkozó lánya rendelt meg, és amelytől a szakmai hírnevem függött ebben a városban.
Leroskadtam a szoba közepén, és remegő kézzel kezdtem összeszedni az anyagdarabokat. A mozdulataim gépiesen ismétlődtek, miközben egyetlen gondolat zakatolt a fejemben: három hét munka. Három hét álmatlan éjszaka, tűszúrásoktól sajgó ujjak, megfeszített derék. Most pedig mindez cafatokban hevert a lábam előtt.
— Erika, — emeltem fel a fejem, és alulról néztem rá. — Ez egy megrendelt menyasszonyi ruha volt. A megrendelő két nap múlva jön érte. Fel tudja fogni, mit tett?
Összeszorította a száját, és karba font kézzel állt meg előttem. Ebben a pózban egy rideg felügyelőre emlékeztetett.
— Én csak azt látom, hogy a menyem varrodát csinált az én fiam lakásából, és mindenhol szétdobálta a rongyait. Én vendégségbe jöttem a fiamhoz, nem egy használtruha-raktárba.
— Ez nem az ön lakása — mondtam halkan, miközben feltápászkodtam. A térdem remegett. — Leventével közösen vettük ezt a lakást. Ez a helyiség az én műhelyem. Nem volt joga ide bejönni, főleg nem engedély nélkül.
— Nem volt jogom? — nevetett fel Erika hangosan, szinte színpadiasan. — Kislányom, én a férjed anyja vagyok. Mindenhez jogom van, ami a fiamat érinti. Te pedig itt csak átmenetileg vagy, amíg észhez nem tér, és nem talál magának egy rendes feleséget. Nem egy otthon varrogató szabónőt, hanem egy diplomás, tisztességes nőt.
Ezek a szavak mélyebbre vágtak, mint a széttépett ruha látványa. Erika havonta egyszer látogatott meg minket, és minden alkalommal pokollá változtatta a napokat. Belekötött az ételeimbe, a kinézetembe, a munkámba. A varrást „gyerekes hobbinak” nevezte, és követelte, hogy keressek „normális állást” egy irodában.
Levente ilyenkor többnyire hallgatott. Az újság mögé bújt, vagy kiment „levegőzni”, és magamra hagyott vele. Mindig azt mondta, anya hamarosan elutazik, csak ki kell bírni. Én pedig tűrtem. Három hosszú éven át.
De azon a napon a türelmem ugyanúgy elszakadt, mint az atlaszvarrás.
— Hol van Levente? — kérdeztem, erőltetett nyugalommal.
— A konyhában teázik. Miért?
Szó nélkül kiléptem a műhelyből. A folyosón végigmenve a kezemben szorongattam egy fehér atlaszdarabot — ennyi maradt a ruhából.
Levente valóban a konyhában ült. Előtte kihűlt tea, mellette egy tányér keksz. A telefonját görgette, az arcán pedig annak az embernek a békés közönye ült, aki sikeresen kizárta a külvilágot.
— Levente, — tettem az anyagdarabot az asztalra, közvetlenül elé. — Az anyád most tette tönkre azt a ruhát, amin három hete dolgoztam. Egy nyolcvanezer forintos megrendelést.
A férjem lassan felnézett a kijelzőről, és a tekintetében egy pillanatra bosszúság villant át, mielőtt megszólalt volna.