— Akkor tényleg nincs semmink? Semmi, egyáltalán semmi? — kérdezte Márk tompán.
— Ez a lakás a tied — felelte Melinda halkan. — Más nem maradt.
Melinda lehunyta a szemét, az ajkai annyira összeszorultak, hogy elsápadtak.
— Mindez miattad történt. Hallgatni kellett volna. Nem volt szabad megírni azt az undorító üzenetet a lisztszagról.
— Te diktáltad le! — csattant fel Márk. — Te mondtad, hogy írjam meg neki: ne jöjjön ide, mert tönkreteszi az ünnepet a kinézetével.
— Nem gondoltam, hogy ő… hogy így reagál — hebegte Melinda, és félrenézett.
Márk felállt, az ablakhoz lépett. Odalent az udvaron égtek a lámpák, valahol egy kutya ugatott. Elővette a telefonját, és még egyszer írt Lillának: „Bocsáss meg. Beszélnünk kell. Rendbe hozok mindent.” Az üzenet elküldve maradt, de jelzés nem érkezett: el sem olvasta.
Lilla közben az irodájában ült, és némán bámulta a híváslistát. Tizenhét nem fogadott hívás Márktól. Egyiket sem hallgatta meg. Körülbelül egy órával a biztonságiakkal történt botrány után a jogásza jelentkezett.
— Lilla, minden el van intézve. A lakás kizárólag a te neveden van, a férjednek nincs jogalapja semmire. Vagyonmegosztás esetén sincs esélye: minden vagy a házasság előtt lett meg, vagy a cég tulajdona.
— Rendben. Még egy dolog — tette hozzá Lilla. — Márk papíron raktárvezető nálam. Készítsék elő az azonnali elbocsátását.
— Milyen indokkal?
— Igazolatlan hiányzások, szolgálati autó magáncélú használata. Az adatok nálatok vannak.
— Értettem, intézem.
Lilla letette a telefont, majd kihúzta az íróasztal fiókját. Egy fénykép hevert benne: az esküvőjükön készül, mindketten mosolyognak. Hosszan nézte a saját arcát a képen — fiatal, boldog, hiszékeny. Aztán apró darabokra tépte a fotót. Nem dühből. Egyszerűen azért, mert az a nő már nem létezett.
Márk végül rakodómunkás lett a nagybani piacon. Hajnal négykor kelés, délig ládák cipelése. A fizetés kevés volt, de más lehetőség nem akadt. Melinda közben a szociális központba járt, sorban állt az élelmiszercsomagokért. Azok a barátnők, akik azon a végzetes ünnepségen ott voltak, most inkább elfordították a tekintetüket, ha összefutottak vele.
Egy nap Márk meglátta Lillát: éppen kilépett egy bankból, szigorú szabású kosztümben, hóna alatt egy iratgyűjtővel, határozott léptekkel haladva tovább.