Márk egy pillanatra ledermedt. Mögötte a beszélgetések elhaltak, a vendégek némán figyeltek.
— Miféle iratok? — kérdezte zavartan. — Ez a mi lakásunk, épp csak beköltöztünk.
— A tulajdonos Lilla Miklósné — felelte az egyik őr tárgyilagosan. — Kilakoltatási utasítást adott le. Tíz percük van összeszedni a holmijukat és elhagyni az ingatlant.
Melinda átfurakodott az előtérbe. Az arca krétafehér volt, hangja remegett.
— Kilakoltatás? Márk, mondd meg nekik, hogy ez tévedés! Valami félreértés!
Márk kapkodva elővette a telefonját, felhívta Lillát. A hívást kinyomták. Írt egy üzenetet is: „Mi történik? Lilla, ez biztos valami hiba.” Az üzenetet elolvasták, válasz nem érkezett.
A vendégek lassan szedelőzködni kezdtek. Melinda barátnői összenéztek, egyikük odasúgott valamit a másiknak, amaz csak fanyarul felhorkant. Senki nem kérdezett semmit. Csendben felkapták a táskáikat, és sorra eltűntek az ajtón túl.
— Anya, várj, mindjárt elérem, biztos megmagyarázza… — próbálkozott Márk kétségbeesetten.
— Mit magyaráz meg? — vágott közbe az őr, miközben zsebre tette a tabletet. — Tíz perc múlva rendőri intézkedést kérünk. Döntsenek.
Márk taxit akart hívni, hogy legalább az édesanyját hazavigye a régi lakásba. A bankkártya hibát jelzett. Elővette a másikat — ugyanaz. A harmadikkal sem járt sikerrel. Verejték gyűlt a homlokán.
Melinda a már kiürült lakás közepén állt, kezében egy szatyorral, benne a cipője és egy kardigán. Végignézett a csilláron, a márványpadlón, az olasz függönyökön, majd lassan a fiára emelte a tekintetét.
— Mit tettél, Márk?
Késő este értek vissza a régi kétszobás lakásba. A falakon kifakult virágmintás tapéta, a konyhában kopott linóleum, dohos szag a levegőben. Melinda ledobta a táskáját a kanapéra, majd a hűtőhöz lépett. Üres volt.
— Márk, van egyáltalán pénzed? Kenyeret kellene vennem.
— A kártyáim zárolva vannak. Készpénzem sincs.
— Hogyhogy nincs? Hiszen dolgozol!
Leült az asztalhoz, tenyerébe temette az arcát.
— Anya, papíron az ő cégénél vagyok alkalmazásban. A fizetés arra a számlára megy, amit ő intézett. Valójában nem nagyon csináltam semmit, csak…
— Csak mit?
— Ő vitt mindent. Én meg használtam a céges autót, és néha besegítettem apróságokban.
Melinda leült vele szemben, az ujjai idegesen összekulcsolódtak, és látszott rajta, hogy minden erejével próbálja egyben tartani magát.