Lilla keserűen felnevetett, de a hangjában nem volt semmi vidámság.
— Tényleg, vajon miért? Esetleg eszedbe jutna végre elgondolkodni? Saját magamat tartom el, te egy fillért sem költesz rám. Virág? Apró figyelmesség? Ajándék? Ugyan már. Mindent ingyen vársz el, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
— Menj a fenébe… — mordult rá Balázs.
Lilla még reagált volna, de hirtelen mintha elakadt volna benne a szó. Az arca egy pillanat alatt elsápadt, a tekintete elkomorult, és olyan szomorúság ült ki rá, amit Balázs addig nem látott. Olyan volt, mintha abban a másodpercben eldőlt volna benne valami végérvényesen.
— El is megyek. Csak akkor jutottam eszedbe, amikor szükséged lett a segítségemre. És talán jobb is, hogy időben kinyílt a szemem. Hazudhatsz magadnak, ameddig akarsz, de az igazság ott hever mindenki előtt. Te nem vagy sem jó férj, sem a leendő gyerekeink apja. Önző vagy.
Balázs nem számított arra, hogy Lilla ennyire határozott lesz. Mégis megtörtént: összepakolta a holmiját, és hazament a szüleihez. A férfi dühöngött, idegeskedett, sértettnek érezte magát. Egy hét elteltével azonban lehiggadt, és be kellett látnia, hogy túllőtt a célon. Eszébe jutott az első találkozásuk, az udvarlás időszaka, amikor mindent megtett érte. Felidézte azokat az estéket, amikor Lilla gyertyákat gyújtott, romantikus vacsorákat szervezett, és nevetett a viccein. Nem bírta tovább, randira hívta.
Lilla mogorván érkezett, szó nélkül átvette a virágot, majd leült, összeszorított ajkakkal.
— Mit akarsz? — kérdezte hűvösen.
— Drágám, nem lehetne ezt abbahagyni? — próbálkozott Balázs.
— Mit pontosan? — vonta fel a szemöldökét Lilla. — Nem kereslek, békén hagylak. Mi most a problémád?
— Sajnálom. Nem volt igazam. Teljesen ráfeszültem a pénzre. Te jó háziasszony és feleség vagy, soha nem vártál tőlem lehetetlent. És tényleg mindegy, mennyit keresel.
A nő jeges pillantása kizökkentette, de folytatta:
— Igazad van abban is, hogy ha majd otthon maradsz a gyerekkel, nem lesz bevételed. Akkor nekem kell eltartanom a családot, ez az én dolgom. Bocsáss meg, kérlek, gyere vissza — sóhajtotta. — És hogy lásd, mennyire szeretlek…
Balázs előhúzott egy bankkártyát, és átnyújtotta. Lilla nem vette el. Hosszú másodpercekig nézte, majd közönyösen megszólalt:
— Beadom a válókeresetet. Nem fogsz megváltozni, ez a nagyvonalú gesztus semmit sem ér. Te mélyen belül azt gondolod, hogy mindennel tartozom neked: főzéssel, mosással, kiszolgálással, még az ágyban is. Közben pedig én is dolgozom.
— Értem, értem… — hebegte Balázs.
— Nem, nem érted. Adtál egy kártyát, de ez nem megoldás. Mi jön ezután? Majd szemrehányást teszel, hogy keveset keresek, hogy a te pénzedből élek, és még a kártyát is el mertem fogadni? Minden hibát rám hárítasz? Hogy már öt lakásunk lehetne, ha valaki tudna spórolni?
— De hát épp a szeretetem jeléül adtam oda — védekezett.
Lilla féloldalasan elmosolyodott, közömbösen piszkálta a salátát.
— Milyen szeretet? Itt nyoma sincs érzelemnek. Ez nem figyelmeztetés, ez vészharang. Fél éve vagyunk házasok, és te már most ilyeneket művelsz.
— Semmi különöset nem csináltam. Te forgattad fel magadban az egészet, félreértetted, aztán megsértődtél — legyintett Balázs.
Lilla hirtelen félretolta a tányért, intett a pincérnek, majd csalódottan megszólalt:
— Semmit nem fogtál fel. Kár volt eljönnöm. Nem fogsz megváltozni. Viszlát.
Kifizette a számlát, és távozott. Balázs még sokáig ült ott, és azon rágódott, hol rontotta el megint. Hiszen szerinte logikus megoldást ajánlott, mégis elutasítást kapott. Biztos talált mást — gondolta. A nőkkel úgysem lehet soha elégedettnek lenni. Ő rombolta le a családot, aztán még áldozatnak is beállította magát.