Balázs felvonta a szemöldökét, majd határozott hangon odavetette:
— Semmi gond, melegíts fel valamit. Teljesen kivagyok, ma Ivancsuk egész nap apránként szívta ki az agyamat. A jelentést vagy százszor átíratta, soha semmi nem volt neki jó.
Gyorsan besietett a fürdőbe, megmosta a kezét, aztán leült az asztalhoz. Lilla vele szemben foglalt helyet, könyökét az asztalra tette, az állát a tenyerébe támasztotta.
— És végül mi lett azzal a jelentéssel?
— Mondtam már, újra és újra átdolgoztam — legyintett fáradtan. — Szóval… lesz vacsora, vagy csak nézzük egymást?
— Milyen vacsora? — kérdezte Lilla ártatlan képet vágva. — Főztél valamit?
— Tessék? — Balázs értetlenül nézett rá.
— Drágám, megbeszéltük, nem emlékszel? Külön kassza van. Te háromszor annyit keresel, mint én. Ez volt a megállapodás.
— Ja, tényleg… — morogta. — Kiment a fejemből.
Bosszúsan előkapta a telefonját, és ételt rendelt magának. Lilla szó nélkül kiment a konyhából, mintha ott sem lenne. Balázs csak ült, és nem értette, miért ilyen feszült. Hiszen ő csak kimondta az igazat, Lilla is beleegyezett. Mégis sértődötten járkált, nem bújt hozzá, nem csókolta meg. Olyan volt az egész, mintha két idegen lakna egy fedél alatt.
A hét végére Balázs végleg meggyőződött róla, hogy Lilla tudatosan leckét akar neki adni. Rendben, gondolta, ő sem tegnap született. Előre rendelte az ebédet, vagy készételeket dobott be a kosarába a boltban. Alig váltottak pár szót, viszont megtanulta használni a mosógép összes programját, és nagy nehezen az ingvasalás is ment már. Látta, hogy Lilla jól érzi magát, teszi a dolgát, mintha minden rendben lenne — ez pedig az őrületbe kergette. Próbált beszélni vele, de csak újabb falba ütközött: az ő ruhái, az ő gondjai.
A vitának végül egy váratlan helyzet adott új lendületet. Egy egész napja rosszul volt, estére már annyira levert lett, hogy megmérte a lázát. Amikor a hőmérőn meglátta a 39 fokot, kikiáltott a szobából:
— Hívd a mentőket!
— Minek? — szólt vissza Lilla.
— Nem látod? Mindjárt feldobom a talpam!
Lilla fintorogva nézett rá.
— Dehogy. Egy sima vírus. Vegyél be valamit, aztán feküdj le aludni.
— Akkor adj már egy gyógyszert!
— Oldd meg magad.
Balázs csak nézte őt, és nem értette, mi történik. Régen, ha beteg volt, Lilla körülötte sürgött-forgott, hozta a forró levest, a teát, simogatta, sajnálta. Most meg közönyösen átnézett rajta, mintha ott sem lenne. Felült, és ingerülten felemelte a hangját.
— Teljesen meghibbantál? Beteg vagyok, segíts már!
Lilla megvonta a vállát.
— Amikor én voltam rosszul, te mit mondtál? Hogy vegyek be egy tablettát, és ne dramatizáljam túl. Most csak visszaadom a szavaidat. Ha nincs otthon semmi, menj el, és vedd meg. Pont úgy, ahogy én tettem, miközben te a focit nézted.
— Lilla, most már nagyon túl messzire mész — sziszegte Balázs fenyegetően.
— Én? Ha szépen kérsz, talán mindent megtettem volna. De a parancsolgatást tartogasd inkább a beosztottjaidnak.
Balázs beburkolózott a plédbe, zúgó fejjel alig bírt felülni, és dühösen kifakadt:
— Rosszul vagyok, és a feleségemként kötelességed segíteni!
— Milyen feleség? — vágott vissza Lilla. — Két hónapja nincs családunk. Úgy élünk, mint két lakótárs. Nem törődsz velem, csak a külön kasszád körül forogsz, és még az is beleférne neked, hogy elváljunk.
— Én nem akarok válni.
— Ugyan már. A célzásokból még egy vak is értene. Teljesen közömbös vagyok neked!
— Közömbös? Inkább te nem törődsz velem! Te dobtad fel ezt az egész külön költség dolgot!
— Én? Van benned egy csepp lelkiismeret? Tudod mit, köszönöm. Felnyitottad a szemem. Ami most köztünk van, az nem család, hanem valami torz együttélés. Mi értelme így folytatni? Mindenki magának él, még intimitás sincs köztünk.
— Azért, mert te nem akarod.
Lilla ekkor váratlanul megváltozott arckifejezéssel fordult felé, mintha egy gondolat hirtelen végleg formát öltött volna benne.