Klára leült anyja mellé, és fogott egy másik cetlit. Írta:
„Miért nem mondtad?”
Erzsébet olvasta, és válaszolt:
„Mert féltem. Féltem, hogy ha megtudod, hogy olvasok az ajkadról, akkor nem beszélsz többé szabadon. És én… én akartam tudni, mit érzel. Igazán.”
Klára könnyek között olvasta. Aztán írta:
„Anya, én… én azt hittem, hogy teher vagyok. Hogy fáradt vagy a cetlikből.”
Erzsébet megrázta a fejét, és írta:
„Te nem teher vagy. Te vagy az egyetlen, aki megtanított arra, hogy a szavak… hogy a szavak néha eltakarják azt, ami fontos. És most… most, amikor kevesebb szót mondunk… most először látom, ki vagy.”
Klára sírva olvasta, aztán írta:
„És én is téged. Mert most, amikor írok neked… most először gondolkozom, mielőtt mondok valamit.”
Erzsébet elmosolyodott, és írta:
„Tudod, mit tanultam ezekben a három évben?”
Klára olvasta, és megrázta a fejét.
Erzsébet írta:
„Hogy a csend hangosabb, mint a szavak. Ha tudod hallgatni.”
Klára felnevetett a könnyein keresztül, és átölelte anyját.
És abban a pillanatban Erzsébet érezte: a süketség nem vette el a hangját. Hanem… hanem megtanította hallgatni.
És Klárát is megtanította.
Aznap este nem írtak cetliket. Csak ültek egymás mellett, és fogták egymás kezét. És nem kellett semmi más. Mert most már tudták: néha a legfontosabb dolgokat… néha a legfontosabb dolgokat nem szavakkal mondjuk.
Hanem csönddel. És figyelemmel. És azzal, hogy tényleg itt vagyunk.
Erzsébet nem hallott. De most először hetvenöt év után… most először hallotta, amit Klára igazán mond.
És Klára nem tudta, hogy anyja olvas az ajkáról. De most már tudta: az anyja mindig is hallgatta.
Csak… csak másképp.