„…tudod, milyen az, Éva? Amikor leülsz, és írni akarsz valamit anyádnak… és rájössz, hogy… hogy nincs mit írni…”
Erzsébet érezte, hogy forró könny szalad végig az arcán.
„…mert amit akartál mondani… az üres volt… az csak… csak zaj volt…”
Klára elhallgatott. Erzsébet látta, ahogy Éva válaszol valamit, de Klára arcát nem látta, így nem tudta olvasni.
Aztán Klára újra beszélt.
„…de most… most, amikor írok neki… most először azt kérdezem magamtól: tényleg ezt akarom mondani? Tényleg ez fontos?…”
Erzsébet kezei remegtek. Próbálta visszatartani a sírást.
„…és a legtöbbször… a válasz nem…”
Klára megfordult, és kisétált a nappaliba, az ablakhoz. Erzsébet látta az arcát, profilból.
„…és amikor végre leírom… amikor végre megtalálom azt a pár szót, amit tényleg akarok mondani… akkor… akkor először érzem, hogy tényleg beszélek vele…”
Klára lehunyta a szemét, és Erzsébet látta, hogy sír.
„…harminc évig beszéltem anyámmal… de most először… most először hallgatom őt… és ő hallgat engem… anélkül, hogy hallanánk egymást…”
Erzsébet felállt a konyhából, és lassan elindult a nappali felé. Klára nem látta, mert háttal állt neki.
„…és félek, Éva… félek, hogy ha egyszer visszajön a hallása… ha egyszer meggyógyul… akkor megint beszélni fogunk… és megint nem fogunk mondani semmit…”
Erzsébet megállt Klára mögött. És lassan, óvatosan megérintette a vállát.
Klára megfordult, és amikor meglátta anyja arcát, a telefonja majdnem kiesett a kezéből.
— Anya… — formálta Klára hangtalanul a szavakat, de Erzsébet olvasta.
Erzsébet bólintott. És lassan, az ajkaival, hangtalanul kimondta:
„Láttam. Mindent.”
Klára arca elsápadt.
— Mennyi ideje… — kezdte, de Erzsébet megrázta a fejét.
Erzsébet mutatott a konyhára. Klára követte. Erzsébet leült az asztalhoz, fogott egy cetlit és egy tollat, és írta:
„Három éve olvasok az ajkaidról. Bocsáss meg, hogy nem mondtam.”
Klára olvasta, és eltakarta a száját a kezével.