Erzsébet nézte Klára ajkait, és lassan, gondosan olvasta minden szót.
„…tudod, Éva… anyám megsüketült három éve… és eleinte azt hittem, hogy vége mindennek…”
Éva. A barátnője. Klára mindig Évával beszélt, amikor valami fontos volt.
„…de most… most rájöttem valamire…”
Erzsébet kezei remegtek. A csésze megcsörrent a csészealjban.
Klára megfordult, és ránézett. Erzsébet gyorsan elmosolyodott, és bólintott. Klára is elmosolyodott, és visszafordult.
És Erzsébet olvasott tovább.
„…mielőtt anya megsüketült… mindig beszéltünk… de sosem mondtunk semmit…”
Erzsébet lehunyta a szemét. Emlékezett. Emlékezett azokra az évekre, amikor Klára minden hétvégén bejött, és beszélgettek. Órákig. Kávé mellett. Vacsora mellett. És Erzsébet beszélt. Mindig beszélt. Mesélte, mit csinált a héten, kit látott, mit olvasott.
De sosem kérdezte meg Klárát: „És te? Hogy vagy te?”
Mert… mert azt hitte, Klára boldог. Klára sikeres volt. Klára igazgató volt egy cégnél. Klára minden rendben volt.
De most, ahogy Klára beszélt Évának, Erzsébet rájött: nem volt rendben.
„…de most… most, amikor írunk egymásnak cetlikre… most először gondolkozom, mielőtt írom le…”
Erzsébet kinyitotta a szemét, és nézte Klára hátát.
„…és rájöttem… rájöttem, hogy harminc év alatt… sosem gondolkodtam, mielőtt beszéltem…”