Erzsébet ült a konyhában, a kezében egy csésze teával, és nézte, ahogy Klára a nappaliban telefonál. A lánya háttal állt neki, a telefont a füléhez szorította, és beszélt. Gyorsan, élénken, ahogy mindig.
Erzsébet nem hallotta a hangját. Nem hallott semmit. Három éve volt már, hogy teljesen megsüketült. A hallókészülék nem segített. Az orvosok azt mondták: korfüggő. Semmi nem tehető.
De Erzsébet látott mindent.
És amit nem hallott, azt… azt olvasta.
Klára nem tudta, hogy az anyja megtanult olvasni az ajkairól. Nem volt nehéz. Erzsébet hetvenöt éve nézte az emberek ajkait, amikor beszéltek. Most csak… most csak jobban odafigyelt.
És most, ahogy Klára beszélt a telefonon, Erzsébet lassan, szóról szóra olvasta, amit a lánya mond.
„…nem baj… értem… tudom, hogy fáradt vagy…”
Erzsébet szíve összeszorult. Persze. Persze, hogy fáradt. Klára ötven éves, és három éve minden hétvégén eljön hozzá. Hoz bevásárlást, takarít, főz. És írnak egymásnak. Cetlikre. Mert Erzsébet nem hall.
És Erzsébet minden nap ugyanazt kérdezte magától: meddig fog ez tartani?
Mert Klára nem ezt akarta. Klára karriert akart. Klára utazni akart. Klára élni akart.
De helyette… helyette ide jár. Hozzá. És ír neki cetliket.
Klára megfordult, és Erzsébet gyorsan lenézett a csészéjére. Úgy tett, mintha nem figyelne.
De amikor Klára visszafordult, és folytatta a beszélgetést, Erzsébet újra felnézett.
És olvasta.
„…nem érted… ezek a cetlik… ezek a cetlik megváltoztattak engem…”
Erzsébet megállt lélegezni.
Mit jelent ez?
És akkor Klára kimondott valamit, amit Erzsébet soha nem gondolt volna hallani.
Még akkor sem, ha hallana.