— …az anyád. Így ez nem mehet tovább — zárta le Nóra a mondatot határozottan.
Levente arca megfeszült, mintha arcul csapták volna.
— Ez most fenyegetés? Vagy ultimátum? — kérdezte élesen.
— Nem. Ez egyszerűen az igazság — válaszolta Nóra higgadtan. — Nem viselem el többé Erika támadásait, a megalázásait, és nem fogadom el azt sem, hogy elvárod tőlem: némán tűrjek és hajbókoljak neki.
Levente hosszú másodpercekig nézte a feleségét. A tekintetében végbement változás szinte tapintható volt: a düh lassan tanácstalansággá oldódott, majd valami olyan érzelem jelent meg benne, amit Nóra nem tudott megfejteni.
— Anyám mindig ott volt mellettem — szólalt meg végül fáradt hangon. — Amikor apám lelépett, egyedül maradt velem. Két munkahelyen dolgozott, hogy mindent megadjon…
— És most úgy érzi, ezért élete végéig jár neki a beleszólás — vágott közbe Nóra. — Levente, értem, hogy hálás vagy neki. De ez nem jelenti azt, hogy engedned kell, hogy irányítson bennünket. A házasságunkat. Az életemet.
— Ezt te sosem fogod igazán megérteni — rázta meg a fejét Levente.
Nóra halkan felsóhajtott.
— Lehet, hogy nem. De egyet biztosan tudok: nem érdemlem meg azt, ahogyan bánik velem. És te ezt pontosan tudod.
Levente ösztönösen a bőrönd fülére tette a kezét.
— Nem tudok választani kettőtök között — mondta elcsukló hangon.
— Dehogynem — felelte Nóra csendesen. — Már rengetegszer megtetted. Minden alkalommal, amikor hallgattál, miközben megalázott. Minden alkalommal, amikor őt védted velem szemben. Minden egyes helyzetben, amikor azt vártad tőlem, hogy lenyeljem mindezt.
Az ajtó kilincsére tette a kezét, majd kitárta.
— Ha az anyád fontosabb, menj hozzá. De én nem fogok bocsánatot kérni azért, hogy végre kimondtam, amit eddig elfojtottam.
Levente szó nélkül kilépett. Nem fordult vissza, nem mondott semmit. Nóra becsukta mögötte az ajtót, nekidőlt, majd lassan lecsúszott a padlóra. Amikor minden elcsendesedett, a teste remegni kezdett. Átölelte a lábait, és zokogni kezdett — olyan sírással, amelyet már évek óta nem engedett meg magának.
Az ezt követő napok egyetlen összefolyó, tompa időszakká váltak. Nóra reggelente munkába ment, este hazajött, egy adagra főzött, bekapcsolta a tévét, és céltalanul nézett sorozatokat. Levente nem keresett. Nem hívta, nem írt. Nóra újra és újra ránézett a telefonjára, majd dühösen félretette, amiért még mindig vár valamit.
A nyolcadik napon megszólalt a csengő.
Nóra megdermedt. A szíve vadul kalapált, miközben lassan az ajtóhoz lépett. A kukucskálón át belenézett — Levente állt odakint.
— Mit akarsz? — kérdezte zárt ajtón keresztül.
— Beszélni szeretnék — válaszolta tompán. — Kérlek, Nóra.
Néhány másodpercig hezitált, végül kinyitotta. Levente soványabbnak, megtörtnek tűnt. A kezében egy csokor halványrózsaszín rózsa volt — Nóra kedvence.
— Bejöhetek? — kérdezte óvatosan.
Nóra szó nélkül félreállt. A konyhába mentek, ugyanabba a térbe, ahol minden szétesett.
— Sokat gondolkodtam — kezdte Levente, miközben letette a virágot. — Rájöttem, hogy igazad volt.
Nóra összefonta a karját.
— Miben pontosan?
— Mindenben — sóhajtott. — Anyám valóban rosszul bánt veled. Én pedig hagytam, mert… így volt kényelmesebb.
— Kinek? — kérdezte Nóra halkan. — Neked? Neki? Nekem biztos nem.
Levente bólintott.
— Tudom. Beszéltem vele. Először igazán. Megmondtam, hogy nem tűröm tovább, ahogy a feleségemmel viselkedik.
— És mit szólt hozzá?
— Azt, hogy elvarázsoltál — mosolyodott el keserűen. — Szerinte elárultam őt egy nőért, aki tönkreteszi az életemet.
Nóra csak megrázta a fejét.
— Ne lepődj meg. Ő nem fog megváltozni.
— Tudom — nézett rá Levente egyenesen. — Ezért közöltem vele, hogy megszakítjuk a kapcsolatot addig, amíg nem kér bocsánatot tőled, és nem tanul meg tisztelettel beszélni rólad.
Nóra hallgatott. Ezekre a mondatokra öt éve várt.
— Tényleg megtetted? — kérdezte végül.
— Igen. És ezt sokkal korábban meg kellett volna lépnem. Sajnálom.
Nóra próbálta felmérni, mit érez: megkönnyebbülést, haragot, vagy csak ürességet.
— Levente… örülök, hogy kiálltál magadért. De ez nem csak az anyádról szól. Hanem rólunk. Arról, hogy mindig ő volt az első. Honnan tudjam, hogy ez nem történik meg újra?
Levente megérintette volna a kezét, de Nóra elhúzódott.
— Ne — mondta. — Elmentél, amikor szükségem volt rád. Azt vártad, hogy megalázzam magam. Megfenyegettél, hogy kidobsz a saját otthonomból. Mondd meg, hogyan bízhatnék benned újra?
— Nem kérem, hogy most rögtön bízz bennem — felelte Levente csendesen. — Csak egy esélyt, hogy bebizonyítsam, képes vagyok másképp.
Nóra az ablakhoz lépett, kinézett az utcára. Valaha nagyon szerette ezt az embert. Talán még most is. De valami megváltozott benne.
— Nem — fordult vissza. — Nem engedlek vissza. Túl sok minden történt. Te már meghoztad a döntésed.
— Nóra… kérlek…
— Menj — mutatott az ajtó felé. — Vidd a virágokat is.
Levente mozdulatlanul állt.
— Szeretlek — suttogta.
— Én is szerettelek — válaszolta Nóra halkan. — De ez nem volt elég.
Az ajtóig kísérte, majd becsukta mögötte — ezúttal végleg.