Egy rövid szünet után ismét megszólalt a készülék. Nóra lehunyta a szemét, mintha ezzel időt nyerhetne, aztán mégis felvette.
— Igen?
— Beszélnünk kell — Levente hangja rekedt volt, kimerült. — Nemsokára otthon leszek.
— Rendben — válaszolta egyszerűen, majd bontotta a vonalat.
Letette a telefont, és felállt az ágyról. Megigazította a takarót, ösztönösen eligazította a párnákat, mintha a rendrakás segíthetne összeszedni a gondolatait. Hideg vízzel megmosta az arcát, majd lefőzött egy kávét. A mozdulatai automatikusan követték egymást, évek alatt beléjük égett szokások szerint. Közben újra és újra visszatértek a fejében az előző esti képek: az ordítozás, a sértések, Erika eltorzult arca, ahogy kétségbeesetten próbálta elérni, hogy uralja a helyzetet — és őt.
A kulcs csikordulása a zárban kiszakította ebből az örvényből. Levente lépett be. Borostás volt, a szemei véreresek, inge gyűrötten lógott rajta, mintha egyáltalán nem aludt volna.
— Borzalmasan festesz — jegyezte meg Nóra minden indulat nélkül.
— Te sem ragyogsz — felelte Levente, miközben beljebb ment. — Van még kávé?
Nóra válasz nélkül töltött neki egy bögrével. Leültek a konyhaasztal két oldalára. Olyan volt, mintha idegenek lennének, akiket csak véletlen sodort össze ugyanaz a tér.
— Anyám egész éjszaka zokogott — törte meg végül a csendet Levente. — Orvost is hívni kellett, felugrott a vérnyomása.
Nóra belekortyolt az italába.
— Azt szeretnéd, hogy sajnáljam?
— Azt, hogy legalább minimális együttérzést mutass — csattant fel Levente, és az asztalra csapott. A csészék megcsörrentek. — Egy idős, beteg nő!
— Az én lelkem pedig évek óta sérül — felelte Nóra higgadtan. — Csak ez valahogy sosem számított.
Levente nagy levegőt vett, láthatóan igyekezett visszafogni magát.
— Értem én, hogy köztetek feszült a helyzet…
— Feszült? — Nóra keserűen felnevetett. — Levente, az anyád gyűlöl engem. Minden eszközzel próbál megtörni, és téged visszarángatni magához. Ez nem félreértés, ez lelki terror.
— Ne túlozz — legyintett Levente. — Ő csak ilyen. Megvannak az elvárásai egy feleséggel szemben.
— Amiknek én soha nem fogok megfelelni — vette át a szót Nóra. — Ezért szerinte belefér, hogy megalázzon, sértegessen, tegnap pedig majdnem nekem esett.
Levente idegesen végigsimított a haján.
— Reggel felhívott — mondta fáradt hangon. — Még mindig sírt. Azt mondta, nem tudja megbocsátani, amit mondtál. Bocsánatot kell kérned.
Nóra hitetlenkedve meredt rá.
— Én kérjek bocsánatot?
— Igen — húzta ki magát Levente. — El kell menned hozzá, és bocsánatot kérni azért, amit a fejéhez vágtál.
— Hogy egy kontrollmániás őrült — pontosított Nóra. — Mert az.
Levente felpattant, arca lángolt a dühtől.
— Ő az anyám! Így nem beszélhetsz róla!
— És ő beszélhet így velem? — Nóra is felállt. — Miért nem álltál ki mellettem soha? Miért mindig őt véded?
— Mert ő a családom! — üvöltötte Levente.
— És én? — kérdezte Nóra csendesen.
Levente nem felelt. Az ablak felé fordult, mintha ott keresné a választ.
— Értem — bólintott Nóra. — Pont erre számítottam.
— Menjünk el hozzá — mondta Levente kimerülten. — Te bocsánatot kérsz, ő is mond valamit, és lezárjuk ezt az egészet.
Nóra a férfi hátát nézte, a meggörnyedt vállakat. Arra gondolt, milyen esküt tettek egymásnak évekkel ezelőtt. Valami végleg darabokra hullott benne.
— Tehát azt akarod, hogy megalázkodjak előtte, amiért kimondtam az igazat? — rázta meg a fejét. — Erről szó sem lehet.
— De nincs más megoldás!
— Nem fogok bocsánatot kérni azért, mert megvédtem magam — mondta határozottan, és összefonta a karját.
Levente lassan felé fordult.
— Nóra, ez nem vita kérdése.
— De igen — vágta rá. — Elegem van abból, hogy kettőtök harcában én vagyok az ütőzsák. Ha ennyire fontos neked, talán költözz vissza hozzá.
Levente közelebb lépett.
— Ne felejtsd el, kié ez a lakás, és ki fizeti a hitelt!
— Mindketten — felelte azonnal. — És nem maradok együtt olyannal, aki nem tisztel.
— Akkor pakolj össze, és menj — mondta hidegen. — Ha erre sem vagy hajlandó.
Nóra ránézett, és nem ismerte fel azt az embert, akivel közös jövőt tervezett.
— Nem — mondta halkan. — Én maradok. Ez a mi otthonunk. De te… — az ajtó felé intett — eldöntheted, hol akarsz lenni.
Nem hitte volna, hogy képes lesz erre. Mégis összeszedte Levente holmiját, bőröndbe rakta, és letette az ajtó mellé.
— Ez őrület — suttogta Levente, a csomagra meredve. — Tényleg kidobsz?
— Nem — felelte Nóra. — Választás elé állítalak. Én, vagy az anyád.