Nóra felé biccentett az anyósa, a hangjában burkolt éllel: talán neki sem ártana egy kis önfegyelem.
Nóra érezte, ahogy a mellkasában forrni kezd valami, de erőszakkal lenyelte. Nem most. Ezt az estét túl kell élni.
– Anya! – lépett be ekkor Levente a nappaliba, széles mosollyal az arcán. – De jó, hogy megjöttél!
Erika Sztepanovna egy szempillantás alatt teljesen átalakult. Az előbbi hűvös kifejezés eltűnt az arcáról, felpattant a kanapéról, és kitárt karokkal rohant a fia felé.
– Levike, drága fiam! – csattant fel. – Csak nem lefogytál? Ugye rendesen etetnek?
Nóra szemforgatva sarkon fordult, és visszament a konyhába. Az ajtót szándékosan résnyire hagyta. Onnan hallgatta, ahogy Erika Sztepanovna lelkendezve faggatja Leventét a munkájáról, az egészségéről, a jövőbeli terveiről. Minden válaszra ámuldozás és elégedett sóhaj volt a reakció. Nórában keserű gondolat villant: vele miért nem tud soha így beszélni? Miért csak a fiának jut ez a mézes hang?
Amikor minden elkészült, Nóra szólt nekik, hogy terítve van.
– Nahát, még terítő is került az asztalra – jegyezte meg Erika Sztepanovna, miközben helyet foglalt. – Látom, haladsz.
Nóra szó nélkül kezdte felszolgálni az ételt. A sült kacsa illata betöltötte a szobát, mellette a gratin és a friss saláta. Úgy festett az egész, mintha egy elegáns gasztromagazin fotózásáról került volna ide – minden apró részletre odafigyelt.
– Narancsos-almás kacsa – mondta halkan. – Jó étvágyat.
Az anyós végigmérte a tányért, majd komótosan kézbe vette az evőeszközöket. Egy alig észrevehető falatot vágott le, megkóstolta, majd hosszú másodpercekig hallgatott. Nóra és Levente szinte egyszerre feszültek meg.
– Száraz – hangzott el végül az ítélet. – És ízetlen. Egy kacsának omlósnak kellene lennie, nem ilyennek.
Nóra lassan kifújta a levegőt. Pontosan tudta, hogy nem igaz – Levente is tudta.
– Szerintem kifejezetten finom – próbálta elsimítani a helyzetet Levente, miközben újabb falatot vett.
– Nyilván nem szoktál hozzá az igazán jó ételekhez – legyintett Erika Sztepanovna. – A te apád ennyi idősen már a város legjobb éttermeibe vitt engem, minden pénteken.
Látványosan félretolta maga elől a tányért, majd ivott egy korty vizet.
– Nem kér többet? – kérdezte Nóra feszes udvariassággal.
– Attól tartok, ez fogyaszthatatlan – felelte az anyós. – De ne csüggedj, nem mindenkiből lesz jó háziasszony.
Abban a pillanatban Nóra úgy érezte, mintha belül valami végleg elszakadt volna. Órák munkája, minden igyekezete – és ez maradt belőle.
– Anya, ezt hagyd abba – szólalt meg Levente feszülten. – Nóra rengeteget dolgozott vele.
– Igen, próbálkozott – bólogatott Erika Sztepanovna. – Csak hát az eredmény… Levike, neked rendes feleség járna, nem egy ilyen szerencsétlen teremtés, aki még egy normális vacsorát sem tud az asztalra tenni.
Nóra kezéből kiesett a villa, csörömpölve landolt a tányéron.
– Erika Sztepanovna – nézett egyenesen az anyós szemébe –, kérem, fejezze be. Nem tűröm tovább a sértegetést.
– Még vissza is beszél! – fordult felháborodva a fiához. – Látod, mit enged meg magának?
– Nóra… – kezdte Levente óvatosan, de a nő közbevágott.
– Nem, Levente. Elég volt. Öt éve hallgatom, hogy semmirekellő vagyok, hogy csúnya és ügyetlen. Öt éve próbálok megfelelni valakinek, aki eleve elhatározta, hogy utálni fog. Ma ennek vége.
Erika Sztepanovna olyan lendülettel pattant fel, hogy a szék feldőlt mögötte.
– Te fogsz nekem feltételeket szabni?! Elvetted a fiamat, és most még követelőzöl is?!
Áthajolt az asztalon, karmolva Nóra felé kapott. Levente az utolsó pillanatban ugrott közbe, elkapta az anyja csuklóját.
– Mama! Elég legyen!
De Erika Sztepanovna mintha elvesztette volna a fejét. Rángatózott, kiabált, csapkodott.
– Engedj el! Megmutatom neki! Tudja meg, hogy velem nem lehet packázni!
– Most már látod, milyen valójában – hátrált Nóra, az őrjöngő asszonyt figyelve. – Egy hisztérikus nő! Nem csoda, hogy az apád is menekült előle!
A szavak úgy csapódtak Erika Sztepanovnába, mintha jeges vízzel öntötték volna le. Elernyedt Levente karjai között, majd hirtelen sírni kezdett.
– Hallottad?! – mutatott remegő kézzel Nórára. – Hallottad, mit mondott rólam? És te ezt eltűröd?!
Válaszra sem várva kitépte magát a fia szorításából, felkapta a táskáját, és zokogva kiviharzott a lakásból.
A lakásban dermedt csend maradt utána. Nóra Leventét nézte, várta, mit mond. A férfi mozdulatlanul állt, a felborult széket bámulta.
– Elégedett vagy? – kérdezte végül Nóra halkan. – Most már te is láttad, ki az anyád valójában.
Levente lassan felé fordult. A tekintete hideg volt, idegen.
– Nem, Nóra – mondta csendesen, mégis élesen. – Ma azt értettem meg, hogy te ki vagy valójában.
Reggel hűvös fény szűrődött be az ablakon. Nóra mozdulatlanul feküdt az ágyban, a plafont bámulva. Levente nem jött haza éjszaka. Az anyja távozása után ő is elment, csak annyit mondott, levegőre van szüksége. Nóra nem kérdezte, hová. Sejtette.
Az éjjeliszekrényen megszólalt a telefon. Nóra ránézett a kijelzőre: Levente neve villogott. Kinyújtotta a kezét, majd egy mozdulattal elutasította a hívást. Most nem. Még nem volt kész arra, ami ezután következik.