– Tehát szerinted menjek át hozzá, és hajlongva mondjak köszönetet anyádnak azért, hogy végre kimondta: szerinte teljesen alkalmatlan vagyok? – kérdezte élesen Nóra.
– Mi lenne, ha a porcelánkészletet tennénk fel? – Nóra a konyha közepén állt, idegesen kopogtatva a körmét a munkalapon. – Tudod, azt az esküvőn kapottat.
Levente fel sem nézett az okostelefonjából.
– Anyu úgysem figyel az ilyesmire. Inkább csinálj valami rendes ételt.
– Rendeset? – Nóra felnevetett, de nevetésében semmi vidámság nem volt. – Öt év alatt sem sikerült rájönnöm, nála mit jelent a „rendes”.
Levente félretette a telefont, odalépett, és átölelte a feleségét. A jól ismert arcszesz illata azonnal körbelengte.
– Anyukám csak fura természet. Nem rosszból szúr oda mindig, meg kell tanulni elengedni.
– Elengedni? – Nóra kibújt az ölelésből, és szembefordult vele. – Azt, hogy minden egyes találkozáskor talál egy újabb módot a megalázásra? Legutóbb kötényt hozott ajándékba, azzal a megjegyzéssel, hogy „ideje lenne végre valami ehetőt főzni”. Azelőtt meg elküldte azt a könyvet, hogy „Hogyan válj tökéletes feleséggé”.
– És? – vont vállat Levente. – Ajándékok. Ne láss bele többet.
– Ezek nem ajándékok, Levente. Ezek célzások. Elég egyértelműek.
Nóra kinyitotta a hűtőt, és sorban pakolni kezdte ki az alapanyagokat. Ma valami igazán különlegeset tervezett. Talán ha az étel kifogástalan lesz, az anyósa legalább az első tíz percben nem kezdi el a megszokott bírálatot.
– Néha úgy érzem, direkt keresed a hátsó szándékot minden szavában – jegyezte meg Levente, miközben kávét töltött. – Ő csak azt akarja, hogy nekem jó legyen.
– Akkor miért nem tudja elfogadni, hogy velem már most is jó? – Nóra felkapott egy kést, és kissé túl erőteljesen kezdte aprítani a zöldségeket. – Öt év alatt egyszer sem hallottam tőle egyetlen kedves szót rólam.
– Biztos mondott már – legyintett Levente.
– Tényleg? – Nóra letette a kést, és ránézett. – Mondj egyetlen alkalmat, amikor Erika Sztepanovna megdicsért. Vagy legalább nem kritizált.
Levente csak a kanalat forgatta a csészében, hallgatva.
– Pont erre gondoltam – bólintott Nóra. – Mert ilyen nem volt.
Visszafordult a tűzhelyhez. Levente közben kiment a konyhából, csak annyit szólt vissza:
– Hatkor érkezik. Próbálj meg… tudod.
– Milyen lenni? – kérdezte Nóra anélkül, hogy utána nézett volna. – Láthatatlanná válni?
Válasz helyett egy fáradt sóhajt hallott.
Nóra az órára pillantott. Négy órája maradt. Erika Sztepanovna soha nem késett; mindig percre pontosan érkezett, mintha külön sportot űzne abból, hogy számon kérhesse, ha valami nincs készen.
Almás-narancsos kacsát tervezett, burgonyagratinnal és rukkolasalátával. Desszertnek csokoládéfondant, vaníliafagyival. Nem azért, mert az anyósa értékelné – inkább azért, hogy minél kevesebb támadási felület maradjon.
Felvette a kötényt, bekapcsolta a zenét, és belemerült a főzésbe. A precíz mozdulatok, az illatok, a pontos időzítés mindig megnyugtatták. Egy időre még azt is elfelejtette, mi vár rá este.
Ötre minden elkészült. A kacsa aranybarnára sült, a gratin krémesen bugyborékolt, a fondantok fegyelmezetten sorakoztak a hűtőben. Nóra gyors zuhanyt vett, majd felvette a bézs ruháját: nőies volt, de visszafogott – pont, amit Erika Sztepanovna elvárt, legalábbis saját, nehezen megfejthető mércéje szerint.
Pontban hatkor megszólalt a csengő.
– Nyisd ki, még nem végeztem! – szólt ki Levente a fürdőből.
Nóra vett egy mély levegőt, majd ajtót nyitott. A küszöbön Erika Sztepanovna állt: magas, karcsú, tökéletes frizurával. Közel járt a hatvanhoz, de az évek óta fizetett kozmetikusok és plasztikai beavatkozások megtették a hatásukat.
– Jó estét, Erika Sztepanovna – mosolygott Nóra erőltetetten. – Fáradjon be.
Az anyós végigmérte.
– Jó estét, Nóra – felelte hűvösen. – Mi történt a hajaddal? Új frizura? Hm… érdekes választás.
Nóra végigsimított a gondosan beállított tincsein. Egy-null az anyós javára – gondolta keserűen.
Erika Sztepanovna a nappaliba sétált, és rutinos mozdulattal körbenézett.
– A képkereteket mikor törölted le utoljára? – húzta végig az ujját az egyiken. – Nem lehet olyan nehéz rendet tartani.
Nóra összeszorította az állkapcsát, és nem szólt. Tegnap takarított, porszem sem maradt.
– Hol van a fiam? – kérdezte Erika Sztepanovna, miközben elegánsan helyet foglalt sötétkék ruhájában.
– Levente mindjárt jön – válaszolta Nóra. – Kínálhatok egy aperitifet?
– Vacsora előtt soha nem iszom – felelte fanyarul. – Egy bizonyos kor felett oda kell figyelni az alakra, bár – mérte végig Nórát sokatmondó pillantással – nem mindenkinek sikerül ugyanolyan fegyelmezetten.