Nevettek, de már nem felszabadultan. A könnyek elfogytak, maradt helyettük a kimerültség és egy csendes, véglegesnek tűnő döntés.
— Teljes jogom van ebben a lakásban élni! — csapta le Ilona hangosan a táskáját az asztalra, és úgy mérte végig Lillát, ahogyan az ember egy boltost szokott, aki „véletlenül” kevesebbet ad vissza. A tekintete vádló volt, kemény és sértett.
— Ön ideiglenes bejelentéssel szerepel — felelte az ügyvéd higgadt, kimért hangon. — Az „ideiglenes” szó ebben az esetben nem mellékes részlet.
— Ráadásul abban sem vagyok biztos, hogy ez a nő valóban a fiam felesége — vágott közbe Ilona. — Úgy viselkedik, mint egy pénztáros a bejáratnál: mindent számon tart, mindent feljegyez!
Lilla lassan felnézett. A szeme fáradt volt, de tiszta. — Nem pénztárnál dolgozom. Ember vagyok. Olyan ember, akiből apránként, kanállal merték ki az életkedvet. Napról napra.
— Ne csinálj drámát! — legyintett az anyós. — Mindent megtettem! Főztem, mostam, takarítottam!
— És ez jogcímet adna a lakásra? — kérdezte az ügyvéd szárazon. — Senki nem tiltotta meg, hogy a saját otthonában főzzön vagy rendet rakjon.
— Nekem nincs saját otthonom! — csattant fel Ilona. — Eladtam a kétszobás lakásomat, hogy a fiamnak indulótőkét adjak! Mindent feltettem rá. És mi lett a vége? Semmim sem maradt. Én vagyok az áldozat!
— Áldozat? — Lilla lassan felállt. — Előbb pórázra tették a férjemet. Aztán betelepedtek az életembe, a lakásomba, felforgattak mindent, és most még önök kiáltanak segítségért?
A bíró koppantott a kalapáccsal. — Kérem, hagyjuk az érzelmi kitérőket. A bíróság a bejelentés törlésére vonatkozó kérelmet tárgyalja.
— És most jobb lett? — Levente hangja már a folyosón érte utol. — Elérted, amit akartál. Anyám kijelentése törölve. Mondd, most boldog vagy? Egyedül maradsz majd a saját kis aranykalitkádban?
— Inkább egyedül rács mögött, mint veletek együtt láncon — felelte Lilla nyugodtan, meg sem fordulva. — A hitel a te neveden maradt, közjegyző előtt tisztázva. A lakásrészem az enyém. Nem vettél el tőlem semmit. Csak ott maradtál, ahol mindig is voltál: az anyád árnyékában.
— Szerettelek, Lilla.
— Én nem — fordult vissza halkan. — Én megmentettelek. És belefáradtam abba, hogy mindig én legyek a megmentő.
Levente némán állt. Ugyanazzal az üres tekintettel nézett rá, mint egy elhagyott kölyökkutya. Megbántva, de felismerés nélkül.
— Anyu öregszik — tette hozzá bizonytalanul. — Nehéz neki…
— Nem vagyok szociális intézmény — felelte Lilla. — Nem vagyok bank, és főleg nem lábtörlő. Ember vagyok. Csak tiszteletet akartam.
Két hét telt el.
— Na, tölts már, Réka! — nevetett Lilla, miközben két poharat tett az asztalra. — Ünneplünk. Hivatalosan is szabad vagyok. Nincs férj, nincs anyós, nincs hitel.
— És nincsenek rózsaszín álmok sem — tette hozzá Réka mosolyogva. — Milyen érzés?
— Olyan, mint egy hosszú betegség után felkelni az ágyból. Még gyenge vagyok, de végre kapok levegőt.
— Mi lett vele?
— Levente? Visszaköltözött az anyjához. Egy egyszobás lakásba Debrecen szélén. Az online bolt bezárt, a „segítők” eltűntek, Ilona sír, és azt meséli mindenkinek, hogy cserbenhagytam őket.
— És te?
— Én nem sírok.
Összekoccintották a poharakat.
— Most hogyan telnek a napjaid?
— Csendben. Őszintén. Meglepően jól alszom egyedül. Kiderült, hogy egy egész franciaágy bőven elég egy embernek.
Búcsúzás után Levente még próbálkozott. Írt egy hosszú levelet, túlcsorduló érzelmekkel, mint egy túlédes kompót.
„Rájöttem mindenre… Gyere vissza, helyrehozok mindent…”
Lilla törölte az üzenetet, mielőtt a végére ért volna.
Mert oda visszamenni, ahol nem hallották meg, nem látták, nem becsülték — legfeljebb kísérletként lehet. Ő ezt a kísérletet már elvégezte.
Hét éven át.
Most már elég volt.