Lilla kétségbeesetten magyarázott, közben apró sajtdarabokat tördelgetett az ujjai között, mintha az segítene rendet rakni a fejében. Mézről beszélt, borsról, kurkumáról, valami egzotikus keverékről, és egy raktárról, ahol Levente állítólag „mindent leegyeztetett” egy tadzsik férfival. A férfi felszívódott. A pénz nem. Az nagyon is maradt – csak épp sehol sem volt.
— Figyelj már, ez nem házasság, hanem egy komplett gasztro-heist! — csapott a kisasztalra Réka. — A nevedre vesz fel kölcsönt, beköltözteti az anyját, és még ő terpeszkedik a kanapédon, mintha minimum egy klán vezére lenne!
— Azt hajtogatja, hogy fagyos vagyok… hogy neki legalább az anyja odafigyel… — Lilla hangja elcsuklott, de nem sírt.
— Te meg kész csoda, hogy eddig bírtad! — fortyant fel Réka. — A füledbe duruzsolt, közben meg szépen rád pakolta az adósságot!
Lilla lassan megrázta a fejét. — Már nem húsz vagyok. Azt hittem, végre megérkeztem. Család, biztonság, egyenes pálya. Elmentünk nyaralni, hazajövök, és addigra eldönti, hogy bejelenti az anyját a lakásomba.
— Ez olyan, mintha egy darut szerelne az ágyad mellé! — horkant fel Réka. — Elég volt, Lilla. Holnap irány a bíróság. Kéred a lakcím törlését, és beadod a válópert is. Mostantól főzzön neki az anyja, és fizesse ő a hitel fedezetét!
Lilla elmosolyodott. Meglepő volt, mennyire képes más haragja kisimítani a saját keserűségét. Főleg, ha minden szava betalált.
Másnap kora reggel hazament. A lakás szokatlanul néma volt. Nem érződött parfüm, nem hallatszott Ilona Petrovna éles hangja. Csak Levente ült a konyhában, karikás szemmel, gyűrött pólóban.
— Hol van anya? — kérdezte rekedten.
— Elment — felelte Lilla fáradtan. — Rájöttem, hogy túllőttem a célon.
— Igen. Egy kicsit — mondta Lilla jeges nyugalommal. — Olyan nyolcszázezer forintnyi „kicsit”. Vagyis úgy érted, a nevemre vettél fel hitelt?
— Azt hittem, visszaforgatom… — Levente a halántékát dörzsölte. — Tudod, milyen most minden. Te mindig dolgozol. Csak azt akartam, hogy lásd: nem vagyok teljesen alkalmatlan. Hogy egyedül is képes vagyok valamire.
— Gratulálok, sikerült — vágott vissza Lilla. — Pénzt szereztél, elköltötted, beköltöztetted az anyádat, mindezt titokban. Igazán önálló teljesítmény.
— Csak bizonyítani akartam…
— Nélkülem? — Lilla ledobta a táskáját. — Akkor élj is így. Ha szerinted mindent meg lehet oldani egyedül.
Levente felpattant, közelebb lépett. — Ne csináld ezt. Ha akarod, mindent átírok. A hitelt, a számlákat. Csak maradj.
— És a lakás? — kérdezte Lilla halkan. — Kinek a nevén van?
— A miénken — felelte Levente. — Fele-fele arányban.
Lilla felnevetett. A hangja majdnem szétcsúszott. — Én fizettem mindent: a hitelt, a felújítást, a bútorokat, a rezsit. És te ezt nevezed igazságosnak?
— Csak azt szerettem volna, hogy együtt csináljuk.
— Érzem én — mondta Lilla. — Csak nálunk az „együtt” azt jelenti: minden rajtam van.
Elsétált mellette, bement a hálóba, kihúzta az alsó fiókot, és elővette az iratokat.
— Hová mész? — kérdezte Levente erőtlenül.
— Közjegyzőhöz. Utána ügyvédhez. Este pedig vissza Rékához.
— Akkor… vége?
Lilla megállt, visszafordult. — Nem azért lépek ki, mert nem szeretlek. Azért, mert elfáradtam attól, hogy ketten vagyunk, mégis egyedül.
Levente némán állt, leengedett kézzel.
Este Lilla Rékánál ült, forró teát szorongatva, az áthúzott meghatalmazás másolatával az asztalon.
— Tudod, mi fáj a legjobban? — sóhajtott. — Sejtettem, hogy anyás, de azt nem, hogy a sarokban nem én állok, hanem az anyja.
Réka felnevetett, és közelebb húzta a bögréjét. — Azt hitted, te vagy a biztos pont, közben meg csak vendég voltál a saját életedben.