— …és a kulcsokat is gond nélkül átadod neki?
Ilona csak állt egy pillanatig, majd szó nélkül a kabátja zsebébe nyúlt. Előkerült egy kulcscsomó, rajta egy vadonatúj, csillogó másolat. Nem volt rajta semmi magyarázkodás, sem szégyenérzet.
— Már rég megvan — jegyezte meg hűvös nyugalommal. — Levente intézte. Be is vagyok jelentve, minden hivatalos.
Lilla torkában egyszerre összeszorult a levegő, a szája kiszáradt, mintha percek óta nem ivott volna.
— Tessék? Ezt most ismételd meg — kérdezte halkan, de a hangja mögött már ott vibrált valami veszélyes.
Levente leszegte a fejét, vállai megroggyantak, pont úgy festett, mint egy rajtakapott iskolás.
— Amikor elmentél szabadságra… aláírtad azt a meghatalmazást. Gondoltam, anyának így nyugodtabb lesz, ha hivatalosan is itt van. Csak arra az esetre, ha…
— Te… bejelentetted… őt… az én lakásomba? — Lilla szinte szótagonként préselte ki a szavakat.
— A mi lakásunkba! — kapkodott Levente. — Hiszen közösen vettük!
— Az én pénzemből! — robbant ki belőle. Érezte, hogy az arca ég, a halántéka lüktet. — A hitelt én fizetem, a felújítást is én álltam! Teljesen elment az eszed?
Ilona ekkor felállt a kanapéról, kihúzta magát, mint valami megsértett erkölcsi mérce.
— Eladtam a saját lakásomat, hogy segítsek nektek! — mondta emelt hangon. — És most kidobsz az utcára? Ez a hálátlanság netovábbja! Szívtelen vagy, Lilla!
— Te pedig egy manipulátor — vágott vissza Lilla. Megfordult, és határozott léptekkel elindult a hálószoba felé. — Gratulálok a tökéletes családi összefogáshoz. Ünnepeljétek az új otthont… nélkülem.
— Hová mész? — kiáltotta utána Levente, pánik csillant a szemében.
— Szállodába. Addig, amíg nem beszélek egy ügyvéddel.
— Mi? Lilla, kérlek! — rohant utána. — Miért rögtön a legrosszabbra gondolsz?
Lilla megtorpant, felkapta a táskáját, és visszafordult.
— Mert senki nem kérdezett meg — mondta hidegen. — Ha megteszitek, világossá tettem volna: ebben a lakásban egyetlen háziasszony van. És az biztosan nem az anyád.
Az ajtó hangosan csapódott. Odabent maradt a főtt pelmenyi nehéz illata, az édeskés „Vörös Moszkva” parfüm szaga, és az érzés, hogy valami végérvényesen darabokra hullott.
— Nos, Lilla Nikolajevna, gratulálok — dőlt hátra az ügyvéd. — Klasszikus történet. A meghatalmazás afféle aranykulcs az ilyen trükkökhöz.
András Arkagyjevics mosolyogva lapozta át az iratokat.
— Ha az ember nem olvassa el, mit ír alá, akár még tevehitelt is a nyakába vehetne. Nézze csak: az anyós bejelentve, nyolcszázezer forintos hitel felvéve, minden szabályosan, az ön aláírásával. Az ön kezével.
Lilla a papírokat bámulta, mintha egy súlyos orvosi lelet feküdne előtte.
— És most majd azt mondja, hogy részt követel — folytatta az ügyvéd. — Hogy ott lakott, fizette a rezsit, főzött… Én ezt csak „pogácsajognak” hívom. Meglepődne, milyen gyakran veszik komolyan a bíróságon.
— Én csak nyugalmat akartam — nyelte le Lilla a gombócot a torkában. — Pihenni mentem. Annyit mondtam: intézd a számlákat. Ő meg… elintézte a saját anyját.
— Az alapszabály egyszerű — vont vállat András. — Bízz, de olvass. Az aláírás az öné, a felelősség is.
Lilla úgy lépett ki az irodából, mintha egy mélyhűtőből engedték volna ki. Reszketett a keze. Az utcán céltalanul haladt előre, azzal az érzéssel, mintha egy kártyapartiban verték volna át, amelyben nem is akart részt venni. Sakk-matt. Saját maga ellen.
Megrezdült a telefonja. Levente neve villogott a kijelzőn. Elutasította. Aztán újra. És újra.
— Tűnj el, Levente — mormolta. — A mamáddal együtt… meg a kurkumáddal.
Egy órával később mégis elindult. Nem haza. Rékához.
— Állj meg, levegőt veszünk! — csapta össze a kezét Réka, az egyetemi évekből megmaradt barátnő, miközben fehérbort töltött. — Igyunk egy kortyot. Most a lényeg: aláírtad a meghatalmazást, ő pedig felvett egy hitelt. A kérdés csak az… mire?
— Egy fűszeres webáruházra… — mondta Lilla kimerülten, miközben a pohár peremét bámulta.