— Mostantól anya a te lakásodba van bejelentve, és egy cseppet sem érdekel, mit gondolsz erről! — harsogta a férj. — A bőröndök már bent vannak, ideje megszoknod!
— Tényleg azt hiszed, eltúlzom? Ha láttad volna a tekintetét, amikor beléptem! — vágott vissza Lilla. — Úgy nézett rám, mintha nem is az én otthonomba érkeztem volna, hanem az ő kis irodájába a harmadik emeleten, ahol húsz éven át idegenek poros kabátjait vette át a kerületi hivatalban!
Lilla becsapta maga mögött az ajtót, a táskát a földre ejtette, és lerúgta a cipőjét. Sajgott a lába az egész napos rohangálástól, a sorozatos megbeszélésektől és attól az értelmetlen prezentációtól, amelyben a főnöke zsinórban harmadszor adta elő más ötletét a sajátjaként.
A kimerültség azonban egy pillanat alatt szertefoszlott, amikor meglátta, ki terpeszkedik a kanapéjukon: köntösben, vizes hajjal, mintha mindig is ott lett volna a helye.
— Megérkezett az anyuci! — dünnyögte Levente hamis vidámsággal, miközben egy lábossal a kezében kikandikált a konyhából. — Fürdőt is engedtem neki, vonattal jött, teljesen kimelegedett…
— És természetesen rögtön az én köntösömet kapta fel, — sziszegte Lilla. — Levente, te szoktál egyáltalán gondolkodni, vagy csak akkor, amikor az online bolt számolja a fűszereidet?
Ilona Petrovna hallgatagon csavargatott egy hajtincset az ujjára, feltűnően kerülve a menye pillantását.
— Jó estét, Lilla — szólalt meg végül hűvösen. — Hogy halad a munkád? Vagy errefelé már nem divat köszönni?
— Itt most az az új rend, hogy hárman élünk együtt, mint valami kommunában? — Lilla az asztalra vágta a táskáját. — Nem gondolod, hogy tartoznál egy magyarázattal?
Levente csak megemelte a vállát.
— Miért kell rögtön támadni? Anya pár napra marad, felújítás van otthon.
— És eddig hol lakott a felújítás alatt? — Lilla összefonta a karját. — Otthon. Egyedül. Csendben. Nélkülem, a köntöseim nélkül, és a te kis pelmenyis zacskóid társasága nélkül. Mi változott meg hirtelen?
— Az, hogy nálad mindig a munka az első! — pattant fel Ilona Petrovna, hirtelen lendületet kapva. — Levente egész nap magára marad, mint egy árva, te meg beesel este, és nincs se jó szó, se meleg leves! Bezzeg amikor én férjhez mentem, az ajtóban vártam a férjemet, nem azzal fogadtam, hogy „te mit keresel itt?”
— Én meg nem az ajtóban találtalak, hanem már félig elnyúlva a kanapén, — csattant fel Lilla. — És ha már itt tartunk: a férjnek keze is van, hogy főzzön magának, nem kell az anyját három megállón át idecitálni.
Levente visszatette a lábost a tűzhelyre, a csattanásból ítélve korántsem óvatosan.
— Elég legyen! — mondta feszült nyugalommal. — Anya, most ne szólj bele, te meg, Lilla, ne idegesítsd magad… fáradt vagy. Nálunk minden rendben volt.
— Mikor volt nálunk bármi is rendben, Levente? — Lilla keserűen felnevetett. — Amikor a pénzemből „vállalkoztál”, majd elfelejtetted megemlíteni, hogy reklámra költötted az egészet az „adalékmentes indiai kurkuma” miatt?
Ilona Petrovna gúnyosan felhorkant.
— Látod, milyen? Mondtam én, hogy ne köss össze egy ilyen karrieristával! Az ilyen asszonytól az ember csak szemrehányást kap!
— A gyerek témát pedig most azonnal zárjátok le! — Lilla előrelépett, ujjával kettejük közé mutatva. — Ha dirigálni akartok, vegyetek magatoknak egy házat egy uszkárral. Én nem a ti gyereketek vagyok. Én tartom el ezt az éretlen felnőtt férfit, és most már úgy fest, az édesanyját is!
— Ne kiabálj, Lilla — kérlelte halkan Levente, láthatóan csillapítani próbálva a helyzetet. — Tényleg csak néhány napról van szó.
— És ezt pontosan hogyan képzeled el? — Lilla hangja jegessé vált. — Én egy konyhában a te anyáddal, receptekről egyeztetve, vagy esetleg arról, kié legyen itt az utolsó szó?