András kilépett a félhomályból a neon hideg fényébe.
— Mit művelsz itt? — kérdezte halkan, de a hangja éles volt.
Ákos megfordult. Az arca elszürkült, a kezében tartott pendrive kicsúszott az ujjai közül, tompán koppant a padlón.
— Én csak… ellenőriztem a rendszert — hebegte.
— Éjjel? Egy adathordozóval? — András közelebb lépett. — Ne magyarázkodj. Pontosan tudom, mi történt. Te engedted rá a vírust. Tönkre akartál tenni.
Ákos nem felelt. Kapkodva vette a levegőt, mintha elfogyott volna körülötte a levegő.
— Mondj bármit, ami megmagyarázza — szólalt meg András újra.
Ákos kiegyenesedett. A tekintetében düh villant.
— Megmagyarázni? Húsz évig robotoltam melletted. Éjszakákat húztam le bent, ügyfeleket vadásztam, építettem a céget. És mi lettem? Alkalmazott. Helyettes. Te meg az egyedüli tulaj.
— Kérhettél volna részesedést.
— Kérni? — keserűen felnevetett. — És adtál volna? Őszintén?
András hallgatott.
— Pont ezt gondoltam én is — folytatta Ákos. — Így legalább esélyem volt.
— Lopni akartál.
— Nevezd, ahogy akarod.
Nóra ekkor előrelépett, és feléjük tartotta a telefonját.
— Itt vannak az üzenetek. A belépési adatok. A naplók. És az is látszik, hogy most próbálod eltüntetni a nyomokat. Minden rögzítve van. A kérdés csak az, hogy nyilvános lesz-e, vagy csendben elmész.
Ákos némán bámulta a kijelzőt.
— Dönts — mondta András. — Vagy eltűnsz most, vagy holnap mindez a hatóságoknál landol.
Ákos ökölbe szorította a kezét, majd lassan kifújta a levegőt. Felkapta a zakóját, és elindult kifelé. Az ajtóban még megállt.
— Tudod, mi az egészben a legnevetségesebb? — vetette oda. — Nélküle nem ment volna semmi. Egy takarítónő nélkül. Én meg húsz évig itt voltam, és mégsem számítottam.
Azzal elment.
András leült egy ládára, tenyerébe temette az arcát. Nóra mellé telepedett, nem szólt semmit.
— Igaza van — szólalt meg végül András fáradtan. — Nem adtam volna neki részt.
— Maga óvatos — felelte Nóra halkan. — Ez nem ugyanaz, mint igazságtalan lenni.
— Talán. De ez törte meg.
— Nem. Az törte meg, hogy az árulást választotta.
Egy hónappal később András felajánlotta Nórának a partnerséget.
— A cég húsz százalékát.
Nóra megdermedt.
— Miért?
— Mert kiérdemelte. És mert visszaadta a hitemet.
Sokáig nézte őt, majd bólintott. A szemében könny csillant.
— Köszönöm.
— Én tartozom köszönettel — felelte András. — Azért az éjszakáért.
Kezet fogtak.
Aznap este egy kis étteremben vacsoráztak, és az életről beszélgettek.
— Tudja, mi volt a legnehezebb? — mondta Nóra. — Minden nap attól féltem, hogy kiderül, nem csak takarítónő vagyok. Könnyebb volt elbújni, láthatatlanná válni.
— Most már nem az.
— Nem. Most már nem.
András teát töltött neki.
— Egész életemben azt hittem, a siker akkor kezdődik, amikor az ember egyedül irányít mindent.