— Hajnalig még hat óra van, András Viktorovics — jegyezte meg halkan Márk.
Az ajtó mellett állt, egyik kezéből a másikba forgatta a telefonját. A cég vezető informatikusa volt, most mégis tanácstalannak tűnt.
— És mit kezdjek ezzel a hat órával? — kérdezte fáradtan András.
— Semmit. Az adatok menthetetlenek. Profi vírus, tudatosan építették fel.
András a monitorra meredt. A korábbi táblázatok helyén sötét háttér világított, rajta vérvörös üzenet: „Hozzáférés megtagadva”. Két évtized munkája. Autócentrumok hálózata az egész országban. Többmilliós szerződések. És mindez egyetlen éjszaka alatt omlott össze.
— Menj haza, Márk.
— De én…
— Azt mondtam, menj.
Márk bólintott, majd kisétált. Az ajtó halkan becsukódott. András kihúzta az íróasztal fiókját, elővette a lakás papírjait tartalmazó mappát. Másnap megjelennek a hitelezők. A partnerek visszakérik a pénzüket. Ötvenkét évesen újrakezdeni mindent — szinte abszurd gondolat volt.
Előrehajolt, a fejét a karjába temette. Egyetlen mondat zakatolt benne: ennyi volt, vége.
Késő este, jóval tíz után, az ajtó halkan megnyikordult. Könnyű lépések, majd csend. Valaki megállt mellette.
András felnézett. Az asztalnál Nóra állt, a takarítónő. Szürke köpeny volt rajta, a keze még nedvesen csillogott. A képernyőt nézte.
Szó nélkül intett, majd felvette az asztalról a számítógépes hálózat rajzát. Átfutotta, ujját végighúzta az egyik vonalon, aztán megállt. Andrásra nézett, majd lefelé mutatott.
— Tessék?
Válasz helyett megfordult, elindult kifelé, az ajtóban még visszanézett, és egy apró bólintással jelezte: kövesse.
Szótlanul ereszkedtek le a betonlépcsőn. A pincében dohos szag terjengett. Nóra felkapcsolta a villanyt, a terem hátsó falához ment, majd egy poros saroknál megállt. Egy régi számítógépházra mutatott, amelyet iratkupacok temettek be.
— Ez egy régi szerver — mondta András tétován. — Öt éve kivonták a rendszerből.
Nóra csak bólintott. Letörölte róla a port, megnyomta a gombot. A gép felzúgott.
— Működik — jegyezte meg csendesen.
A köpenye zsebéből egy apró pendrive-ot vett elő, leült egy ládára, és csatlakoztatta a szerverhez. Gyors, magabiztos mozdulatokkal kezdett dolgozni.
— Maga informatikus? — csúszott ki András száján.
Nem válaszolt. Parancsokat írt be, majd egy perc múlva felé fordította a monitort.
— Itt vannak az adatai. Egy régi automatikus mentés. Három éve nem frissült, de a szerződések, az ügyfelek, a számlák — mind megvan.
András döbbenten nézte a képernyőt.
— De… honnan…?
— Tíz évig vezető szakember voltam egy számítóközpontban — felelte végül. — Aztán az édesanyám megbetegedett. Három évig ápoltam. Amikor meghalt, nem volt bátorságom visszamenni. Azt hittem, kiestem a ritmusból. Itt kötöttem ki. Néha könnyebb felmosni, mint újra bizonyítani, hogy még számítasz.
András hallgatott.
— Ha akarja, helyre tudom állítani az egész rendszert — tette hozzá Nóra, és a hangjában ott volt a nyugodt bizonyosság, amely egy új esély ígéretét hordozta.