A fiú sokáig nem tudott megszólalni, csak a könnyein át préselt ki magából egyetlen, szaggatott vallomást: „A róka… ő… etetett engem…” A szófoszlányok úgy hullottak ki ajkai közül, mintha mindegyikért külön küzdenie kellene.
A vadászok döbbenten hallgatták ezt az összefüggéstelennek tűnő, mégis hátborzongató beszámolót. Hitük tiltakozott ellene, amit hallanak, mégis ott voltak a jelek: a fellazított föld, a gödör alján szétszórt halpikkelyek, az apró nyomok. A hideg borzongás furcsa, emelkedett érzéssel keveredett bennük, mintha valami megmagyarázhatatlan titok peremére sodródtak volna.
Ebben a pillanatban, szinte varázsütésre, a fenyők közül újra előlépett a vörös bundájú állat. Nem közeledett, tisztes távolságot tartott. Éles, értelmes tekintete Marcellre szegeződött, mintha megbizonyosodna róla, hogy a gyermek végre biztonságban van.
– Ott van… – lehelte a fiú alig hallhatóan, és remegő kézzel felé nyúlt.
A róka még egy szívdobbanásnyi ideig mozdulatlan maradt, aztán macskaszerű könnyedséggel meglibbentette dús farkát, megfordult, és hangtalanul eltűnt az erdő sűrűjében. Nem menekült. Elköszönt. Méltósággal, valami ősi nyugalommal.
Marcell megmenekülésének híre gyorsabban járta be a vidéket, mint a szél. A történet szájról szájra terjedt, részletei változtak, színesedtek, de a lényege ugyanaz maradt: egy vad, vörös róka mentett meg egy gyermeket, olyan bölcsességről és együttérzésről téve tanúbizonyságot, amely sok emberből is hiányzik.
Az eset mély nyomot hagyott a környékbeliek lelkében. Még a legkeményebb vadászok is, köztük az öreg Antal, másként kezdtek beszélni az erdőről. „Odakint nem mindig az számít, kinek erősebb a fegyvere – mondogatta pipáját pöfékelve. – Néha a csend és az odafigyelés többet ér mindennél.”
A gödröt közös elhatározással betemették, hogy többé sem ember, sem állat ne szenvedjen ott úgy, ahogyan Marcellnek kellett.
Marcell és Ilona, a nagymamája, aki unokája visszatérésének hírére szinte újjászületett és gyorsan erőre kapott, ezután gyakran kilátogattak az erdőszélre, ahhoz az öreg tölgyhöz, amely a vadon és az emberek világa között állt őrséget. Ajándékot hagytak ott: szárított húsdarabokat, friss halat, tojást. Soha nem látták, hogy a róka elvinné őket, mégis minden alkalommal eltűntek. Néha reggelente ismerős nyomokra bukkantak a puha földben: négyujjú mancs lenyomatára, finom sarokkal.
Tudták, hogy vörös angyaluk valahol a közelben él. Emlékszik. És azt is, hogy ami azokban a félelmetes napokban gyermek és állat között született, erősebb lett az acélnál, maradandóbb a kőnél.
Mert a megmentők néha a legváratlanabb alakban érkeznek. Nem kérnek köszönetet, nem várnak jutalmat. Egyszerűen cselekszenek, mert másként nem tudnak. Ilyenkor válik nyilvánvalóvá, hogy az együttérzés és a jóság nem tanult szabály, hanem velünk született, mély nyelv, amelyet minden élőlény ért ezen a földön – csak meg kell tanulnunk figyelni rá.