Antal társaságában ekkor egy fiatalabb vadász járta az erdőt: Balázs, aki ellentéte volt az öregnek. Nevetős, beszédes természetű férfi volt, aki még a sűrű rengeteg csendjét is képes volt szavakkal megtörni. Aznap a farkasok miatt kirakott csapdákat ellenőrizték, mert az utóbbi hetekben a ragadozók egyre vakmerőbben merészkedtek a falusi állatok közelébe.
Útjuk jócskán elkerülte a Fekete-árkot. Már éppen továbbhaladtak volna, amikor Balázs hirtelen Antal karjába kapaszkodott, és előre mutatott.
– Antal bá’, nézze csak… ott! – suttogta izgatottan. – Egy róka. De valami nincs rendben vele.
A vörös bundás állat valóban szokatlanul viselkedett. Nem rohant el azonnal, ahogy a vadon törvénye diktálta volna. Idegesen cikázott a keskeny ösvényen, meg-megállt, rájuk nézett, majd rövid, szaggatott hangokat hallatott. Nem ugatás volt ez, inkább afféle hívás, könyörgő figyelemfelkeltés.
– Bolond ez a dög – morogta Antal gyanakvóan. – Veszett lehet. Pedig ősz van, nem ilyenkor szoktak.
– Szerintem nem – rázta a fejét Balázs. – Nézze csak… mintha hívna minket.
Mintha igazolni akarta volna a szavait, a róka pár lépést tett az aljnövényzet felé, majd hátrapillantott. Amikor látta, hogy a férfiak mozdulatlanul állnak, újra megismételte a mozdulatot.
– Tényleg, mint egy kutya, amelyik vezetni akar – csodálkozott el Antal. Az óvatos ész fölött lassan diadalmaskodott a kíváncsiság. – Jól van. Megnézzük. De a puskát tartsd készenlétben.
A róka erre nekilódult, majd néhány méterenként megállt, mintha ellenőrizné, követik-e. Egy régen elhagyott, benőtt ösvényhez vezette őket, amelyet már évek óta nem használt senki. A sűrű, kidőlt fákkal teli erdőrész közepén végül megállt egy páfránnyal takart gödör szélén. Toporgott egy pillanatig, még egyszer visszanézett rájuk, aztán hangtalanul eltűnt a bokrok között.
A vadászok óvatosan közelebb léptek. A föld a peremnél frissnek tűnt, lazán omlott, mintha nemrég bolygatták volna.
– Régi csapda… még az egorovék idejéből – dünnyögte Antal. – Évek óta nem nyúlt hozzá sen…
Nem fejezte be. Balázs előrehajolt, belenézett a mélyedésbe, majd olyan hirtelen ugrott hátra, hogy majdnem elvesztette az egyensúlyát. Az arca hamuszürkévé vált.
– Antal… ott lent… egy gyerek van ott! – lehelte.
Az öreg térdre ereszkedett, és ő is lenézett. A félhomályban, a gödör alján egy apró test feküdt összegömbölyödve. Sovány volt, felismerhetetlenül elcsigázott, de lélegzett. Marcell volt az. Koszos, sápadt, mégis élő.
– Marcell… az ég szerelmére, hát Ilona unokája! – tört ki Antalból rekedten.
A fiú lassan magához tért, felnézett, és két ismerős alakot látott az ég világos foltja előtt. Nem maradt ereje örömkiáltásra. Csak sírni kezdett, hangtalanul, szűnni nem akaró könnyekkel, miközben megmentőire szegezte a tekintetét.
Balázs gyors mozdulatokkal övekből és vastag ágakból rögtönzött kötelet. Lemászott a gödörbe, óvatosan felemelte a gyermeket, aki pehelykönnyűnek tűnt, majd Antal segítségével felhúzta őt a felszínre. Marcell reszketve kapaszkodott Antal mellkasába, ajkai alig hallhatóan mozogtak, mintha szavakat keresne, és a férfiak ekkor értették meg, hogy a történetnek még koránt sincs vége.