A második naptól Marcell már nemcsak a torkát koptatta. Hívta Ilonát, kiáltott az arra járóknak, sőt az ég felé is könyörgött, mintha a Teremtő válaszolhatna. Felelet azonban nem érkezett, csupán a visszaverődő hang és a fent recsegő gallyak száraz roppanása. A reménytelenség hideg, nyálkás árnyékként csúszott bele, és egyre szorosabban markolta a szívét.
A következő napon az éhség vette át az uralmat. Elrágta az utolsó falat kenyerét is, ujjairól gondosan lenyalva minden morzsát. Szomját úgy csillapította, hogy a falakon tapadó moháról gyűjtötte össze a harmatot. Éjszaka farkas vonított a távolban; a hang úgy hatolt át rajta, mintha a csontjaiig hatolna. A fiú zokogva simult a nyirkos földfalhoz, maga elé képzelve a meleg kemencét és Ilona óvó, ráncos kezeit.
A harmadik napra elfogyott belőle az erő. A gondolatai szétestek, a menekülésbe vetett hite alig pislákolt. A verem sarkában kuporogva mormolta azokat az imákat, amelyeket Ilona tanított neki, és suttogva sorolta a szülei nevét, mintha átjuthatna hozzájuk a hangja.
A negyedik napon, amikor már félálomban lebegett az ébrenlét peremén, a fenti fénykarikában valami megmozdult. Egy vörös villanás, hegyes pofa, fekete gyöngyszemként csillanó szemek figyelték. Róka volt. Marcell mozdulatlan maradt, biztosra véve, hogy az éhség szülte káprázat játszik vele. Az állat egy ideig fülelt, majd hangtalanul eltűnt.
– Csak képzelődtem – lehelte, és lehunyta a szemét.
Ám alkonyatkor, amikor a szürkület sűrűvé vált, felülről halk zörrenéssel egy nedves csomó pottyant le. Marcell kinyújtotta a kezét: friss, alig fogott hal volt, egy folyami sügér. Körbepillantva meglátta a peremen ülő rókát. Mereven figyelte, majd egy fújtatással elsuhant.
Az éhség legyőzte az undort és a félelmet. Nyersen falta fel a halat, és érezte, ahogy lassan visszaszivárog belé az erő. Megmagyarázhatatlan volt. Valóságos csoda.
Ettől kezdve különös rend alakult ki. A ravasz, vörös jószág naponta kétszer jelent meg: pirkadatkor és napnyugta előtt. Hol halat hozott, hol mezei egeret, máskor ismeretlen apró vadat. Néha csak leült fent, és hallgatta, ahogy Marcell – már erőre kapva – beszélni próbál hozzá. Köszönetet mondott, mesélt Ilonáról, a faluról, halkan dalolt. A róka félrebillentett fejjel figyelt, mintha értené. Egyetlen kapoccsá vált a külvilághoz, vörös őrangyallá a mélység felett.
Közben a faluban elszabadult a pánik. Amikor Ilona magához tért, rájött, hogy az unokája eltűnt. Mindenkit mozgósítottak, átfésülték az erdőt, három napon át kutattak. A Fekete-árok azonban messze esett, és senkinek nem jutott eszébe, hogy a fiú egyedül arra merészkedjen. Ilona kétségbeesése olyan mély volt, hogy a szomszédasszonyok felváltva virrasztottak az ágya mellett, attól félve, nem bírja el a veszteséget.
Ugyanebben az időben a rengetegben vadászott egy komor, szűkszavú öregember, Antal, aki még Marcell apját is jól ismerte a régi időkből.