A történet egy eldugott, alig jelölt kis faluban esett meg, valahol Magyarország sűrű, határtalannak tűnő erdőségei között. A települést, amelyet a környékbeliek csak Diósfaluként emlegettek, minden oldalról rengeteg vette körül. A levegő ott sűrű volt és nehéz, édeskés gyantaszaggal, nedves földdel és olyan csenddel telve, amely szinte tapinthatóvá vált. Ez a némaság azonban nem mindig jelentett nyugalmat: olykor megnyugtató takaróként borult az emberre, máskor viszont baljós előjelként lopakodott a gondolatok közé.
A falu szélén, az utolsó viskóban ketten éltek: a tizenegy éves Marcell és a nagyanyja, Ilona. Az asszony férje hajdan híres vadász volt, ám egy napon elnyelte az erdő, ahonnan soha nem tért vissza. Ilona lánya és veje évekkel később egy városi balesetben haltak meg, így a világosszőke hajú, áfonyaszín szemű fiú nevelése az idős asszonyra maradt. Ilona nem szigorral formálta az unokáját, hanem türelemmel és belátással. Nem tiltott, hanem magyarázott; nem dorgált a sebekért, inkább arra tanította, miként kell olvasni az erdő jeleit: a lombok susogását, a madarak válaszait, a harmatban hagyott nyomokat.
„Az erdő nem idegen, Marcellkám. Él és lélegzik. Lelke van mindennek benne – a komor farkasnak éppúgy, mint az apró bogárnak. Ha tiszteled őket, ők sem fordulnak el tőled. Ha kérsz, talán adnak is” – mondogatta, miközben gyógynövényeket gyűjtött.
Egy végzetes reggelen Ilona hirtelen ágynak esett, mintha láthatatlan kéz sújtotta volna le. Arca lázban égett, tekintetét homály fedte. A falusi felcser tanácstalanul csak pihenést és málnateát javasolt, de Marcell látta, hogy ennél sokkal nagyobb a baj. Eszébe jutottak nagyanyja szavai: ilyen perzselő lázra gyógyír lehet a tölgyesben növő gyökér és a cickafark virága, amely a Fekete-árok közelében nőtt – ott, ahová még a tapasztalt férfiak is óvatosan merészkedtek.
Habozás nélkül magához vett egy vászonzsákot és egy darab kenyeret, majd elindult. Szíve zakatolt az aggodalomtól. A rengetegtől nem félt, hiszen otthonának tekintette, de a nagyanyjáért érzett rettegés mindent elnyomott benne.
Amikor elérte az árkot, gyorsan rátalált a keresett növényekre, gondosan levágta őket, és már visszafelé indult volna, amikor a talaj megmozdult alatta. Egy rövid kiáltás, a zuhanás süvítése, tompa becsapódás – majd sötétség.
Magához térve jeges hideget és dohos, rothadó avar szagát érezte. Egy mély, elhagyott vadászverem alján ült. A simára mosott, magas falakon sem kapaszkodó, sem rés nem volt. Fent, a gyökerekkel szegélyezett nyíláson át egy darabka ég látszott: előbb kék, aztán vöröslő, végül csillagokkal teleszórt fekete.
Az első napon Marcell torkaszakadtából kiáltozott segítségért, addig, amíg a hangja teljesen el nem fogyott, és csak rekedt suttogás maradt utána.