…és az arca olyan kifejezést viselt, mintha nem látogatóba érkezett volna, hanem felmérésre, hogy mennyit ér a lakás kiadásra.
— Ez meg miféle jelmezbál? — kérdezte Lilla, és eszébe sem jutott félreállni az ajtóból.
— Lilla, ismerkedj meg… ő Diána. Mi… most együtt vagyunk — mondta András, közben látványosan a padlót kezdte tanulmányozni.
— Elbűvölő. Csak azt nem értem, mi dolgom van vele itt, nálam.
— Mi igazából… — kezdte Diána, és Lillát meglepte a hangja: éles volt, sőt, pimasz. — Beszélni szeretnénk a lakásról. András mondta, hogy egyedül laksz itt, és nagy a hely. Nekünk jól jönne…
— Állj. — Lilla összeszűkítette a szemét. — Mit jelent az, hogy „jól jönne”?
— Hát… maga a lakás. Végül is a nagymamáé volt. Vagyis családi. Ésszerű lenne, ha ti Andrással valahogy… békésen megegyeznétek. Neki is vannak jogai, nem?
— Nincsenek — felelte Lilla higgadtan. — Én vagyok az örökös. Törvényesen. Minden papír rendezve. Pereskedhetsz, ha akarsz — és annyit kapsz, — intett egy beszédes mozdulattal, — amennyit most is érsz. De amíg idegen lakásban állsz, egy idegen férfival, és feltételeket próbálsz szabni, addig egy dolgot biztosan elérsz: felbosszantasz.
— Lilla… — András felemelte a kezét, mintha verekedés előtt állnának. — Ne csináld ezt.
— Nem csinálok semmit. Csak végre tisztán látok. Elhozod ide az új barátnődet, és mire számítasz? Hogy majd meghatódok, és beengedlek titeket? Abba a lakásba, amit saját kezemmel újítottam fel? Ahol éjszakákon át dolgoztam, és közben sírtam? Komolyan gondoljátok?
— Csak beszélni akartunk. Normálisan — sóhajtotta Diána.
— Akkor most normálisan mondom: kifelé. Az ajtót húzzátok be magatok után. Belülről nem lehet kinyitni.
Lilla a konyhába ment. Hallotta a suttogást az előszobából, aztán az ajtó csapódását. Majd újra nyílt.
— Visszaadom a hűtő árát! — kiáltotta András. — De ne mondd, hogy mindent egyedül értél el!
Lilla sokáig állt mozdulatlanul. Aztán olyan nevetés tört ki belőle, hogy a felső szomszéd megijedt, és seprűvel verte meg a plafont.
Másnap elment a közjegyzőhöz. Eladás. Igen, korábban eszébe sem jutott — túl sok emlék kötötte ide. De most? Most már csak előre.
A vevő hamar megvolt. Fiatal pár, vidékről jöttek. Udvariasak, lelkesek. Úgy néztek körül, ahogy azok szoktak, akik még nem félnek a közös képviselettől és a szomszédoktól. Szerelmesek voltak. Boldogok.
— Jó itt — mondta a lány. — Otthonos. Érezni, hogy egy jó asszony élt itt.
Lilla bólintott. A nagymamája valóban az volt. De olyan falak között élni, ahol már a manipuláció és az aljasság árnyéka maradt — lehetetlen.
Egy hónappal később megnyitotta a cukrászdáját.
Egy lakóház földszintjén. Kicsi helyiség, nagy kirakattal. Fehér falak. Automatás kávé, de meglepően jó. A pultban torták sorakoztak. Anyák nélkül. Férjek nélkül. Ordítás nélkül.
A környékbeliek virágot hoztak. Valaki születésnapra rendelt tortát, más az óvodai ünnepségre. Lilla újra meghallotta a saját hangját. A tükörben nem egy megfáradt, köntösös nő nézett vissza, hanem valaki, akinek neve van. Élete. Jövője.
Melinda többé nem bukkant fel. András írt pár hosszú üzenetet — arról, hogy „nem kapott esélyt”, meg hogy „most már mindent ért”. Lilla nem válaszolt. Nem haragból. Egyszerűen nem volt kedve.
Amikor egy nap véletlenül meglátta őket a „Lentában” — András és Diána a szószoknál vitatkoztak —, simán elsétált mellettük. Vissza sem nézett.
Ez volt a szabadság. Szavak nélkül. Pofonok nélkül. Bosszú nélkül.
Csak az élet.
Lilla nem torolt meg semmit. Ő sütött.
És minden tortában pontosan annyi cukor volt, amennyi kellett. Egy grammal sem több.