— Nem gondolod, hogy túltolod? — András összeráncolta a homlokát. — Hiszen egy család voltunk. Évekig együtt. Amikor vállalkozni kezdtél, én melletted álltam. Erre nem emlékszel?
— És te arra emlékszel, amikor hallgattál, miközben az anyád üvöltött velem? — Lilla hangja nyugodt volt, de minden szava élesre volt csiszolva. — Arra, hogy mindig az ő oldalára álltál, amikor azt mondtam, elfáradtam, hogy már nem bírom tovább? Vagy amikor előállt azzal a zseniális ötlettel, hogy „vonjuk össze a pénzügyeinket”, te pedig bólogattál hozzá? Ezek megvannak?
András elfordította a fejét.
— Nem akartam balhét.
— Én sem háborút akartam — felelte halkan. — De ha sarokba szorítanak, előbb-utóbb visszaharapok.
A férfi elnyomta a cigarettát az üveg hamutartóban.
— Azért jöttem, hogy… talán mégis átgondolhatnánk. Újrakezdhetnénk. Te itt vagy egyedül, én meg ott élek, mint egy bolondokházában. Anyám teljesen kikészít. Lehet, hogy ez egy jel?
Lilla elmosolyodott, de a mosolyában nem volt melegség.
— Komolyan? Békülni jöttél, mert kiraktak? Nem azért, mert hiányzom, hanem mert kényelmetlenné vált az életed?
— Ne így mondd.
— Akkor hogyan mondjam? — kérdezte vissza. — Nem jöttél, amikor összepakoltam. Nem jöttél, amikor két hétig egy kinyitható ágyon aludtam. Nem voltál ott, amikor éjjel-nappal dolgoztam, és már remegett a kezem a fáradtságtól. Akkor jelentél meg, amikor neked lett rossz.
András felállt.
— Szóval ez a döntésed? Ennyi? Ilyen egyszerű?
— Egyáltalán nem volt egyszerű — rázta meg a fejét. — Hosszú út vezetett idáig. Fájdalmon, félelmen, magányon át. Kétségbeesésen keresztül. Azon, hogy „talán mégis jó ember”, meg azon, hogy „biztos én rontottam el”. Mindent végigjártam. És a végén magamhoz érkeztem meg.
— Rendben. Elmondtam, amit akartam. Te meghallgattad. Ha meggondolnád…
— Nem fogom.
András kiment. Kabát nélkül. Egy perc múlva visszajött, némán felvette, majd szó nélkül távozott.
Másnap telefonált a közös képviselet. Melinda panaszt tett. Azt állította, hogy Lilla „csalárd módon” szerezte meg a lakást, hogy a nagymama „nem volt beszámítható”, és hogy Lilla „idős rokonokat akar utcára tenni”. Szerinte a szegény fia fedél nélkül maradt.
— Értem — mondta Lilla a közös képviselőnek. — Akkor költözzön ki az anyja négy szobás lakásából.
— Az az ő tulajdona — jegyezte meg szárazon a nő, akinek hangja olyan volt, mint egy könyvelési jelentés.
— Ez pedig az enyém. Minden papír rendben. Viszont hallásra.
Lilla azonban pontosan tudta: ez csak a kezdet. A háború nem a bíróságokon és nem a közgyűléseken indul el. Hanem a fejekben. Ők nem tudták elfogadni, hogy nem tárgy, nem a fiuk tartozéka, nem egy átmeneti kellemetlenség egy idegen családban. Hanem ember. Saját akarattal. Saját hanggal. És azzal a joggal, hogy nemet mondjon.
Minél tovább haladt előre, annál inkább érezte: a háta mögött nem teher maradt. Hanem szárnyak nőttek.
Csakhogy előtte még ott volt valami, amire egyáltalán nem volt felkészülve.
Melinda elhatározta, hogy visszavág.
Egy héttel András látogatása után elszabadult a bohózat.
Először a rendelőből hívták. A körzeti orvos közölte, hogy „rokoni bejelentés” alapján orvosi bizottságot küldenek ki a lakására, hogy megvizsgálják, nem szorul-e „szociális felügyeletre”. Nevetséges lett volna, ha nem lett volna ennyire gyomorforgató.
— Ez meg miféle ostobaság?! — fakadt ki Lilla. — Teljesen megőrültek?
— Kötelességünk kivizsgálni a bejelentést — válaszolta unott hangon az orvos. — Azt jelezték, hogy ön zárkózott, elszigetelődött, depresszió gyanúja áll fenn, és hajlama lehet önsorsrontó viselkedésre. Állítólag egyedül él, felügyelet nélkül.
— Mondja ezt annak a nőnek, aki tizenöt évig élt együtt az anyósával és annak mániákus kontrolljával — csattant fel Lilla. — Köszönöm, nem kérek felügyeletet!
Amikor az ellenőrzés végre elment, fél napig remegett a dühtől. A másik felét nevetéssel töltötte. Mi jön még? Gyámügy? Tűzoltók füstérzékelő-ellenőrzéssel?
Másnap reggel András újra megjelent.
Ezúttal nem egyedül. Mellette egy nő állt. Fiatal volt, feltűnő, élénkvörös rúzzsal és rövid kabátban, mintha nem látogatni, hanem felmérni érkezett volna.