A sűrű, sötét érzés végül nevet kapott magában: félelem volt. Mindig ez érkezik elsőként. Olyan, mint egy villogó piros jelzés a műszerfalon: nem magyaráz, nem vitatkozik, csak figyelmeztet, hogy ideje menekülni, mielőtt baj lesz.
— Tudod mit, András — szólalt meg lassan, miközben levette a kabátját —, teljesen kimerültem. Tőled. Ettől az egész „család”-játéktól. A „mamától”. A háttérben üvöltő sorozattól. És attól is, hogy most derül ki: nincs férjem, nincs támaszom, nincs beleszólásom semmibe. Egyetlen dolog van, ami valóban az enyém. Az a lakás.
— Akkor húzz is oda! — visított Melinda. — Nagyasszony lett hirtelen! Majd megbánod, még nagyon meg fogod bánni!
— Megbánni? — Lilla az ajtóban megállt, visszafordult. — Már megbántam. Azt, hogy valaha közöm volt hozzátok.
Úgy csukta be maga mögött az ajtót, hogy alig hallatszott. Mintha nem egy lakást hagyott volna ott, hanem egy temetőt, ahol minden régi érzést el kellett földelni.
A kulcs recsegve fordult el a zárban. Bent a levegőnek saját illata volt: öreg fa, keserű gyógyszercseppek és valami nehezen megfogható, felszabadító könnyedség. Lilla belépett, megállt a szoba közepén, és nem kapcsolta fel a villanyt.
— Na, nagyi… — suttogta. — Bocsáss meg, hogy ennyi ideig nem jöttem. De most már itthon vagyok.
Hosszú idő után először nem tompa fájdalmat érzett a mellkasában, hanem egy szorító, tiszta érzést. Olyat, ami csak elágazásoknál jelentkezik: amikor nem tudod, merre visz tovább az út, de pontosan tudod, hová nem lépsz vissza soha többé.
Három nappal azután, hogy átköltözött a nagymama régi lakásába, Lilla rájött, milyen az, amikor az ember tényleg levegőt vesz. Nem mélyen, nem felszabadultan — de szabadon. Nem kellett senkinek elszámolnia, nem hangzott el többé a „hol voltál?”, nem mérte végig senki rosszalló pillantással a fiókban talált óvszereket, nem csörömpöltek a fazekak szemrehányó üzenetekkel: „Az én fiam ma se evett, egész nap dolgozott, vacsora meg semmi!”
Most volt vacsora. Volt munka. Az alvás ritkán jött, de amikor igen, nem szakította meg családi botrány vagy ajtócsapkodás.
Lépésről lépésre haladt a célja felé: saját cukrászműhelyt akart nyitni. Egyelőre csak online rendelések futottak be. Cukormentes torta egy cukorbetegnek, mézeskalács gyerekzsúrra, muffindoboz egy irodai értekezletre. Mindent egyedül csinált — dagasztott, díszített, csomagolt, kiszállított. Még azt is megtanulta, hogyan kell hátramenetben beállni a belvárosi irodaházaknál, ahol az őrök mindig gyanakodva méregették.
— Ezt tényleg maga sütötte? — kérdezték.
— Igen — felelte Lilla. — Magam. A lakást is magam szereztem. És a férjemtől is egyedül mentem el.
Ilyenkor hősnőnek érezte magát. Nem egy filmben, hanem a saját életében. Olyan történetben, ahol nincs garantált boldog befejezés, de nincs mindent irányító rendező sem. Ahol lehet sírni, lehet káromkodni, és lehet élni.
Csakhogy a világ ritkán enged el ilyen könnyen.
Péntek este csörgött a telefonja. András volt az.
— Szia. Hol vagy?
— A Föld nevű bolygón. Te merre?
— Én… a kapu előtt állok. Be tudnál engedni?
Lilla megmerevedett. Nem hívta, nem írt neki, még csak nem is válaszolt korábban. És most mégis itt volt. Mint egy főzőműsor váratlan fordulata: „és most adjunk hozzá egy csipet árulást”.
— Miért jöttél?
— Beszélnünk kell. Nem telefonon.
Végül ajtót nyitott. Amíg szerette, megbocsátott. Amikor már nem, akkor csak látni akarta. Belé nézni a szemébe, és ellenőrizni, igaz-e: a szíve már nem ugrik össze, nem remeg, nem árulja el őt.
András sötét kabátban állt, kissé meggörnyedve. Karikák húzódtak a szeme alatt, az arca zavart volt, elveszett. Mintha valaki épp most tette volna ki. Mondjuk… az anyja?
— Bejöhetek?
— Nem a lépcsőházban vagy. Gyere.
Levette a kabátját, bement a konyhába, és leült. Pont úgy, mint mindig: féloldalasan, mintha hangsúlyozni akarná, hogy „nem marad sokáig”.
— Anyám teljesen kiborult — mondta, miközben rágyújtott. — Ordít, hogy tönkretetted az életem. Hogy vissza kell szereznem a lakást. Hogy mindennel tartozol nekünk.
— Tudod, mi a gond? — Lilla vele szemben helyet foglalt, és kinyitotta a mézeskalácsos dobozt. — Az, hogy a te anyád mindent összekever. Én nem bank vagyok. Nem jótékonysági szervezet. Ember vagyok. És nektek semmivel sem tartozom. Egyvalakinek igen: magamnak. És most épp ezt a számlát rendezem.
A levegő megfeszült köztük, és Lilla pontosan érezte, hogy ez a beszélgetés már egy másik irányba fog továbbcsúszni.