Lilla a „Óceán” nevű bolt megállójánál szállt le a kisbuszról, és halkan káromkodva lépett át egy felhalmozott hókupacon. Az utca jégpáncélként csúszott, a szél pedig olyan élesen vágott, hogy még a régi sérelmek is átfagytak volna tőle. Bár… nem egészen. Azok inkább melegítették. Lilla neheztelései sűrűk és ragacsosak voltak, gondosan összegyűjtve, rendszerezve, szeretettel konzerválva. Akár a régi közüzemi számlák: tudod, hogy ki kellene dobni őket, mégsem teszed, mert hátha egyszer még jól jönnek.
— Na végre megjöttél — csattant le egy hang a harmadik emeletről, élesebben, mint a tej tetején képződő bőr. — Azt hittük, valahol csavarogsz valakivel.
Lilla felnézett. Melinda, az anyósa, a balkonon állt, és egy konyharuhával legyezte magát, mintha megadásra készülne. Bár ebben a lakásban fehér zászló sosem lengett — legfeljebb vörös, és azok is koponyásak.
— Közjegyzőnél voltam — felelte Lilla hangosan, de indulat nélkül. A hangja mostanában sima és kemény lett, akár a beton. Nem azért, mert nyugodt volt, hanem mert elérte a határt. — Átvettem a lakás papírjait. Most már hivatalosan is az enyém.
— Ja, persze? — Melinda majdnem becsapta az erkélyajtót, aztán mégis visszafordult. — Hát így kell jól férjhez menni! Előbb lakás, aztán talán vállalkozás is? A mi fiunk meg moshatja a zoknikat?
Lilla nem válaszolt. Nem volt már tizennyolc, hogy érzelmi alapon vitatkozzon. Őszintén szólva, régóta nem vitázott. Az elmúlt hónapok eseményei inkább hasonlítottak egy abszurd színdarabra, ahol ő statiszta volt szöveg nélkül. És amikor végre szerepet kapott, úgy döntött, csendben játssza el.
Bent a lakásban túlpirított hagyma és elégedetlenség szaga terjengett.
— Merre kóboroltál fél napig? — kérdezte András, a férje, anélkül hogy elfordult volna a tévétől. — Anyámmal hívtunk, kerestünk.
— Irodában voltam, utána a közjegyzőnél a papírok miatt. Mondtam már. Fáradt vagyok. Beszélhetünk este?
— Este sorozat van. Anyával.
Lilla bólintott. Ők ketten, András és „anya”, elválaszthatatlanok voltak, mint a szauna és a venyige. Csakhogy a csapkodó köteg rendszerint ő volt.
Melinda csoszogva ment el mellette.
— Nem lenne egyszerűbb, ha Andrással átköltöznénk a te kis lakásodba? Minek neked egyedül? Úgyis itt élsz, az meg csak áll üresen. Ezt kiadnánk, lenne egy kis plusz pénz. A nyugdíjam sem tart örökké. Te meg most már papíron is tulajdonos vagy — illene megosztani.
Lilla úgy nézett rá, ahogy az ember egy üveg megromlott savanyúságra: valaha szerette, most már a szagától is felfordul a gyomra.
— Nem, Melinda. Az az én lakásom. A nagymamámtól örököltem. Nem tervezek benne munkásszállót nyitni.
— Hallatlan! — csapta össze a kezét az anyós. — Micsoda karrier! Nemrég még sírdogált, kapaszkodott a férjébe, most meg már úrnő! Vállalkozni akar, cukrászdát nyitni! Mások húsz évig fizetik a hitelt, ő meg készen kap mindent!
— Azért a „készen kapottért” két évig gondoztam a nagymamámat — mondta Lilla halkan. — Pelenkáztam, főztem rá, orvoshoz vittem. Maga havonta egyszer jött megnézni, él-e még. Ne beszéljen nekem könnyű útról.
— Hallod ezt, fiam?! — kiabálta Melinda. — Így beszél velünk a feleséged! Lányomként bántam vele! Gombócot gyúrtam, zoknit mostam, ő meg kioszt! Add el azt a lakást a fenébe, menjen a pénz a családba!
András, a tévét tovább bámulva, odavetette:
— Talán tényleg így lenne ésszerű, Lill… Ha kiadnánk, az bevétel lenne mindannyiunknak. A családnak.
Lilla ekkor érezte meg, hogy a bőre alatt valami sűrű és sötét mozdulni kezd, lassan, baljóslatúan, mintha jelezné: ami eddig csak feszültség volt, az mindjárt mássá alakul.