Túl sok mindenen mentünk már keresztül ahhoz, hogy tovább hallgassunk, és azon az éjszakán végre megengedtük magunknak az őszinteséget. Nóra beszélt a szorongásáról, arról a félelemről, hogy soha nem felel meg mások elvárásainak, és arról az állandó érzésről, hogy csak feltételekkel lehet szeretni – mintha mindig bizonyítania kellene, hogy megérdemli. Én a saját démonjaimat tettem ki az asztalra: a kötődéstől való rettegésemet, azt, hogyan tanított meg az állami gondozás arra, hogy már jóval azelőtt felkészüljek az elválásra, mielőtt az valóban bekövetkezne.
Sírtunk. Mindketten. Nem bújtunk el, nem szégyenkeztünk, hagytuk, hogy a könnyeink kimondják mindazt, amit szavakkal addig nem tudtunk.
Reggelre a város ragyogó fényben úszott, mintha a világ szándékosan adott volna nekünk egy kis szünetet. Nóra lassan pakolt, megfontolt mozdulatokkal, gyakran megállt, hogy egy tárgyat újra kézbe vegyen, egy emléket még egyszer végiggondoljon. Nem siettette semmi, és én sem zavartam meg. Tudtam, hogy ez az ő útja, és most nekem az a dolgom, hogy teret adjak neki.
Közvetlenül indulás előtt váratlanul odalépett hozzám, és magához szorított. Nem felületesen, nem megszokásból, hanem igazán, teljes erővel – úgy, ahogy már régóta nem.
– Köszönöm – suttogta. – Mindent. Még azt is, ami fájt.
– Itt leszek – feleltem. – Nem azért, hogy visszatartsalak. Hanem mint egy hely, ahová bármikor hazatérhetsz.
A kora reggeli busszal ment el. Ott álltam a megállóban, amíg el nem tűnt a kanyarban, és hosszú idő után először nem maradt bennem üresség. Fájt, igen, de ez a fájdalom élő volt és tiszta, nem emésztett fel belülről.
Az első hetek nélküle különösek voltak. Gyakran azon kaptam magam, hogy két emberre főzök, hogy automatikusan figyelek a folyosóról érkező zajokra, vagy hogy ösztönösen várom a nevetését. Ugyanakkor valami új is megjelent: a hely. Elkezdtem olyan dolgokkal foglalkozni, amelyeket évek óta halogattam, beiratkoztam tanfolyamokra, többet sétáltam, és megtanultam csendben lenni anélkül, hogy bűntudatot éreznék miatta.
Nóra nem jelentkezett azonnal. Egy hét telt el, mire megérkezett az első üzenet – rövid volt és kissé esetlen.
„Megérkeztem. Jól vagyok.”
Újra és újra elolvastam, mintha minden alkalommal mást mondana.
Később jöttek a hívások is. Eleinte ritkák és óvatosak voltak, mintha mindketten attól tartottunk volna, hogy egy rossz szóval mindent elrontunk. Aztán fokozatosan oldódott a hangunk. Mesélt az egyetemről, a szobatársáról, az első csalódásokról és az apró sikerekről. Néha csak hallgattunk a vonal két végén, és ez a csend is elég volt.
Egy alkalommal hirtelen megkérdezte:
– Te… te boldog vagy?
Váratlanul ért a kérdés. Elgondolkodtam.
– Tanulom, hogyan kell boldognak lenni – válaszoltam őszintén. – És azt hiszem, haladok vele.
Eltelt egy év. Tavasszal meglátogattam. Sétáltunk a városban, utcai ételt ettünk, jelentéktelen dolgokon nevettünk. Az emberek gyakran anyának és lányának néztek minket, és először nem éreztem sem szorongást, sem bizonytalanságot emiatt.
Az utolsó estén egyszer csak megszólalt:
– Sokáig gondolkodtam ezen. Én akkor is anyának hívlak, amikor nem mondom ki.
Nem válaszoltam azonnal. Csak megszorítottam a kezét.
– Ez a te döntésed – mondtam végül. – És számomra felbecsülhetetlen.
Hazafelé, a vonaton ülve az ablakon kifelé néztem, és Kingára gondoltam. Arra, mennyire félt attól, hogy a lánya egyedül marad. És arra, hogy mi ketten, mindketten a magunk módján, betartottuk az ígéretünket.
A mi történetünk nem volt hibátlan. Voltak benne tévedések, fájdalom és kimondott szavak, amelyeket később megbántunk. De volt benne szeretet is – nem hangos és nem látványos, hanem olyan, amely kibírja az időt és a távolságot.
Ha pedig valaki megkérdezné tőlem, bánok‑e bármit is, csak annyit mondanék: nem. Mert néha a család nem vér és nem kötelesség. Hanem döntés. Napról napra, újra és újra.
És ezt a döntést mindketten meghoztuk.