– Ő… ő félt – szólalt meg végül Nóra, a hangja alig volt több leheletnél. – Attól rettegett, hogy megutállak. Hogy idegennek érzem majd magam melletted.
– Én is ettől féltem – válaszoltam őszintén.
Leült a kanapéra, mintha hirtelen kifutott volna belőle minden erő. A válla megereszkedett, a tekintete üresen maga elé révedt.
– Mindig úgy éreztem, bizonyítanom kell – mondta. – Hogy képes vagyok egyedül boldogulni. Hogy nem tartozom neked semmivel.
– Soha nem voltál az adósom – feleltem halkan. – Én nem kölcsönként vettelek magamhoz.
Nóra ekkor az arcába temette a kezét. Abban a pillanatban újra azt a kislányt láttam benne, aki régen felriadt az éjszakai rémálmokból, és a sötétben engem keresett, hogy megnyugodjon.
– Dühös vagyok – vallotta be végül. – Haragszom anyára, rád, magamra is. Néha azt hiszem, ha ellöklek magamtól, akkor nem kell félnem attól, hogy elveszítelek.
Ez a mondat többet megmagyarázott, mint az összes korábbi vitánk együttvéve.
Teltek a napok. Lassan beszélni kezdtünk egymással – nem könnyen, nem azonnal, de őszintén. Volt, hogy felemelt hangon, volt, hogy sírva. Én nem tudtam, maradok-e ebben a házban, vele tartok-e, vagy egyedül folytatom tovább. Ő sem volt biztos benne, kicsoda szeretne lenni, merre induljon. Mégis, köztünk újra megjelent valami: egy vékony, törékeny, de valódi kapocs.
Ahogy közeledett az indulása napja, egyre több kérdés került felszínre. Szabadságra vágyott, ugyanakkor rettegett az egyedülléttől. Én pedig tanultam elengedni úgy, hogy közben ne tűnjek el. Mindketten próbáltuk megérteni, hogyan lehetünk egymás számára nem kötelesség, hanem tudatos döntés.
Az utolsó este, mielőtt elutazott volna, a konyhában ültünk, akárcsak régen. Odakint esett az eső – szinte ugyanolyan volt, mint azon a napon, amikor Kinga meghalt. Nóra sokáig az ablakot nézte, majd halkan megszólalt:
– Nem tudom, jól teszem-e ezt.
– Amikor örökbe fogadtalak, én sem voltam biztos semmiben – feleltem. – Néha a helyesség csak később derül ki.
Felém fordult.
– Nem kellett volna azt mondanom, hogy elköltözhetsz. Félelemből beszéltem.
Nem válaszoltam azonnal. Most először valóban az én kezemben volt a döntés. Maradni. Elmenni. Újrakezdeni valamit. És tudtam, hogy a történetünk nem ér itt véget – csupán átalakul.
Mindketten a felnőtté válás küszöbén álltunk, ki-ki a maga módján. Túl sok volt még a bizonytalanság ahhoz, hogy lezárást keressünk.
Sokáig csendben maradtam a szavai után. Ebben a hallgatásban nem volt sértettség, csak kimerültség és egy különös, már-már ijesztő megkönnyebbülés. Először éreztem azt hosszú évek óta, hogy nem kell azonnal erősnek lennem. Elég, ha egyszerűen önmagam vagyok.
– Tudom – mondtam végül. – Már akkor megértettem. Nem azt akartad, hogy elmenjek. Csak biztos akartál lenni benne, hogy képes lennél egyedül maradni… és túlélni.
Nóra lesütötte a szemét.
– És te? Tényleg készen álltál volna rá, hogy elmenj?
Végignéztem a konyhán: a régi asztalon, amit egy kiárusításon vettünk, a hűtőn sorakozó mágneseken az iskolai kirándulásokról, a fal repedésén, amit sosem javítottunk ki. Ez a ház nem tárgyakkal volt tele, hanem idővel.
– Arra voltam kész, amire neked szükséged volt – feleltem. – Még akkor is, ha ez azt jelentette volna, hogy nélküled maradok.
Bólintott, miközben olyan erősen szorította a bögréjét, mintha attól félne, hogy kicsúszik a kezéből.
– El fogok menni – mondta csendesen. – De nem akarok úgy elmenni, mintha ellenségek lennénk.
Aznap este hosszú évek után először beszélgettünk hajnalig. Nem anyaként és lányként, nem felnőttként és gyerekként, hanem két emberként, akik lassan megtanulták kimondani mindazt, amit addig csak magukban hordtak.