Eszembe jutott az is, hogyan vállaltam el egy második állást, csak hogy összejöjjön annak az iskolai kirándulásnak az ára, amiről annyit ábrándozott. Felrémlott bennem minden bizonytalan lépés, ahogy anyává próbáltam válni úgy, hogy előttem senki nem mutatta meg, hogyan kell ezt jól csinálni.
– Ha a szabadságra vágysz – szólaltam meg halkan –, arról lehet beszélni. Le lehet ülni, meg lehet egyezni. Nem kell elüldöznöd engem.
Egy pillanat alatt hátat fordított, mintha a szavaim égetnék a bőrét.
– Nem érted – vágta rá. – Te soha nem értetted. Mindig azt éreztem, hogy ez az egész… nem igazi. Te nem vagy az anyám.
A mondat ott maradt közöttünk, súlyosabban bármilyen kiáltásnál. Tudtam, hogy egyszer kimondhatja. Évek óta készültem rá. De a felkészülés nem jelentette azt, hogy képes is leszek elviselni.
– Tudom, hogy nem én szültelek – feleltem lassan. – De minden egyes nap téged választottalak. Újra és újra.
Nem válaszolt. Egyszerűen bement a szobájába, és becsapta maga mögött az ajtót.
Azon az éjszakán nem hunytam le a szemem. A konyhában ültem, hallgattam az óra egyhangú kattogását, és egy megsárgult fényképet néztem: Kinga karjában egy újszülött Nóra. Kinga mosolygott – abban a mosolyban mindig több volt a remény, mint a bizonyosság.
„Ha velem történne valami – mondta akkor –, ígérd meg, hogy nem hagyod őt egyedül.”
Megígértem.
Reggel Nóra úgy viselkedett, mintha az előző este meg sem történt volna. Nyugodtan kortyolta a kávéját, görgette a telefonját, megkérdezte, hol van a kabátja. Ez ijesztőbb volt bármilyen dühkitörésnél.
– Beadtam a jelentkezésemet egy másik város egyetemére – jegyezte meg mellékesen. – Felvettek.
– Miért nem mondtad el korábban? – kérdeztem.
– Mert akkor elkezdtél volna faggatni. És elegem van abból, hogy magyarázkodnom kell.
Bólintottam. Odabent minden üres volt.
– Mikor mész el?
– Egy hónap múlva.
Egy hónap. Harminc nap arra, hogy megtanuljam elengedni azt az embert, akiért tizenhárom éven át éltem.
A napok furcsán csordogáltak. Apró, jelentéktelen dolgokról beszélgettünk, de a lényeget gondosan kikerültük. Egyre később járt haza, gyakran barátoknál aludt. A lakás lassan elcsendesedett. Elkezdtem összepakolni – nem azért, mert tudtam volna, hová megyek, hanem mert ő olyan határozottan beszélt, mintha a döntés már régen megszületett volna.
Egy délután a szekrény mélyén rábukkantam egy régi dobozra. Benne Nóra rajzai, iskolai levelek, fogalmazások, amelyeket akkor írt, amikor a tanár a családról kérdezett.
„Van egy anyukám. Nem vér szerint, de mindig mellettem van.”
Olvasás közben remegett a kezem.
Este összeszedtem a bátorságomat.
– Nóra – mondtam –, ha tényleg azt akarod, hogy elmenjek, megteszem. De előtte tudnod kell valamit.
Fáradtan felsóhajtott, de nem mozdult el.
– Mégis mit?
Elővettem azt a borítékot a fiókból, amelyet ennyi éven át őriztem.
– Ez egy levél az édesanyádtól. Kingától. Néhány hónappal a baleset előtt írta.
Az arca megváltozott. Hosszú idő után először villant meg a szemében valami élő.
– Miért nem mutattad meg eddig? – suttogta.
– Mert azt kérte, akkor olvasd el, amikor felnősz. Amikor már képes leszel megérteni.
Nóra lassan átvette a borítékot. Az ujjai remegtek. Sokáig olvasott. Túlságosan sokáig. Láttam, ahogy a könnyek egymás után gördülnek le az arcán, de nem törölte le őket, csak hagyta, hogy némán hulljanak.