A legjobb barátnőm kislányát fogadtam örökbe, miután ő teljesen váratlanul meghalt. Amikor a lány betöltötte a tizennyolcat, egy nap ezt mondta nekem:
– Össze kell pakolnod.
Gyerekkoromat állami gondozásban töltöttem. Nem volt anyám, apám, rokonaim, még egy olyan családnevem sem, amely bárkinek bármit jelentett volna. Nem várt senki az ünnepeken, és nem volt senki, aki a magáénak nevezett volna.
A barátnőm, Kinga, szinte ugyanezt a sorsot hordozta magában. Két lány, akik család nélkül nőttek fel, védelem és biztos jövőkép híján. Gyakran suttogtuk egymásnak, hogy egyszer majd felépítjük azt az otthont, amelyet sosem kaptunk meg.
Évek múltán egy törékeny, rövid ideig tartó boldogság költözött az életünkbe. Kinga gyermeket várt. A férfi, aki az apa volt, azonnal eltűnt, amint megtudta a hírt. Nem maradtak szülők, testvérek, senki. Rajtam kívül.
Ott voltam a szülőszobán, amikor megszületett a kislánya, Nóra. Nem anya lettem, hanem az a biztos pont, az a „néni”, akire Kinga támaszkodhatott, amikor minden más széthullott körülötte.
Aztán bekövetkezett a felfoghatatlan. Egy esős reggelen egy teherautó megcsúszott az úton. Kinga nem élte túl.
Nóra akkor még csak öt éves volt.
Nem akadt egyetlen ember sem, aki magához vette volna.
Egyvalaki mégis volt: én.
Huszonhét évesen írtam alá az örökbefogadási papírokat. Nem engedhettem, hogy ugyanazon az úton menjen végig, amelyet mi is ismertünk: a nevelőotthon végtelen folyosóin, az esti létszámellenőrzéseken, a gyerekeken, akik egyik napról a másikra eltűntek, és azon a túl korai felismerésen, hogy a világ mennyire tud kegyetlen lenni.
Tizenhárom éven át neveltem őt a legjobb tudásom szerint. Születésnapok, iskolai feladatok, lehorzsolt térdek, az első összetört szívek. Magamhoz szorítottam, amikor sírt, és az anyját hívta álmában. Újra és újra elmondtam neki, hogy fontos. Hogy őt választották. Hogy szeretve van.
Néhány nappal a tizennyolcadik születésnapja után ott állt a hálószobám ajtajában. Az arca zárt volt, idegen, nem tudtam leolvasni róla semmit.
– Nóra? Minden rendben? – kérdeztem óvatosan.
Hallgatott, félrenézett, majd visszaemelte rám a tekintetét.
– Már tizennyolc vagyok – mondta alig hallhatóan. – Felnőtt.
– Persze – mosolyodtam el. – Tudom, drágám.
De az ő arckifejezése nem változott.
– Ez azt jelenti, hogy mostantól minden más lesz – folytatta. – És te… neked el kell menned. Csomagolnod kell.
Egy pillanatra elakadt a levegőm, aztán zavartan felnevettem.
Ő nem mozdult. A csend, ami közénk telepedett, súlyosabb volt bármilyen kiabálásnál. Vártam, hogy felnevessen, hogy azt mondja, csak rossz tréfa, ideges. De az idő telt, és a szemében nem láttam bizonytalanságot – csak egy kemény elszántságot, amelyet addig soha.
– Nóra… – ejtettem ki a nevét halkan, mintha féltem volna, hogy egyetlen rossz hangsúly darabokra tör valamit kettőnk között. – Ez a te otthonod. A mi otthonunk. Hová mennék?
Megvonta a vállát. Ez az apró mozdulat jobban fájt, mint bármely szó.
– Felnőtt vagyok. Élni akarok. Igazán. Te pedig… te mindig mindent kézben akartál tartani.
Összeszorult bennem valami. Irányítani? Eszembe jutottak az éjszakák, amikor lázasan forgolódott, és virrasztva ültem az ágya mellett, számolva a perceket a következő lélegzetvételéig.