A hangulat hirtelen komorrá vált, szinte temetési csend nehezedett a helyiségre. Márk lépett be utána, de az arcán nem tükröződött meglepetés, inkább fáradt belenyugvás. A tekintete végigsiklott a polcokon, mintha utoljára próbálná megjegyezni a könyvek rendjét, azt az aprólékos gondosságot, amellyel mindennek helye volt. Lilla észrevette, hogy ökölbe szorul a keze, majd lassan elernyed, mintha egy belső vitát zárna le magában.
— Szóval igaz — szólalt meg halkan Márk. — Nem csak szóbeszéd.
A férfi bólintott, miközben a pult szélének támaszkodott. Elmondta, hogy a döntés nem egyik napról a másikra született, és hogy minden próbálkozása ellenére sem tudta már életben tartani azt, ami egykor örömet adott neki. Lilla hallgatta, és közben azon kapta magát, hogy nem a bezárás fáj leginkább, hanem az, hogy ezzel egy korszak is véget ér.
— És mi lesz velünk? — csúszott ki a kérdés a száján, mielőtt visszatarthatta volna.
A válasz nem volt megnyugtató, de őszinte igen: mindenkinek tovább kell lépnie. Márk sóhajtva elfordult, az ajtó felé indult, Lilla pedig tudta, hogy amikor legközelebb ide belép, már csak az üres falak fogadják majd. A gondolat csendesen, de véglegesen zárta le benne mindazt, amit ez a hely jelentett.