Légy önmagad
Az ébresztőóra pontosan hétkor szólalt meg, ahogy minden hétköznap. Lilla félálomban elnémította a telefonját, majd leült a széles ágy szélére. András elégedetlenül morgott valamit az orra alatt, hátat fordított, és tovább szuszogott. A lány mezítláb érintette a hideg padlót, és nekivágott az új napnak. Már majdnem kilépett a szobából, amikor a folyosón feltűnt András álmos arca.
– Reggelit ma sem kap a ház ura? – nyújtózott egyet, majd mélyebbre húzta magán a meleg takarót.
– Ne haragudj, kedves, nem tudtam, mikor kelsz fel. Rohannom kell, már így is elkéstem – felelte Lilla sietve.
Begombolta világoskék kabátját, a küszöbről még küldött egy játékos puszit, aztán becsukta maga mögött az ajtót.
– Persze, ahogy mindig. Fuss csak dolgozni, üzletasszony – szólt utána András gúnyos hangja.
A mondat úgy érte Lillát, mint egy apró, de fájó szúrás, miközben már lefelé szedte a lépcsőfokokat a ház előtt. András akkor használta ezt a megszólítást, amikor emlékeztetni akarta: szerinte a munkája túl kevés pénzt hoz ahhoz, hogy ennyi energiát öljon bele. Lilla ingerülten a füle mögé tűrte gesztenyebarna haját, és határozott léptekkel vágott át a parkon a munkahelye felé.
A kis könyvesbolt engedelmesen fogadta a kulcsot a zárban, az ajtó halkan kinyílt, és Lilla belépett a csendes térbe, ahol a reggel nyugalma már előrevetítette a lassan ébredező nap folytatását.