Nóra a konyhában várta. Előtte egy érintetlenül maradt bögre állt, a tea már rég kihűlt benne, a levegőben még ott lebegett a vacsora fűszeres illata. Amikor felnézett, Gábor megdöbbent: a szemei fáradtak voltak, mintha az álmatlan éjszakák kiszívták volna belőlük a színt.
– Beszélnünk kell – mondta halkan, majd leült vele szemben. Átnyúlt az asztalon, és óvatosan ráfogott a felesége kezére. – Csak annyit kérek, hallgass végig.
Sokáig beszélt. Elmondta, miként csúszott ki lassan a közelségük, hogyan engedte meg magának, hogy idegen figyelem simogassa az egóját. Szó esett a bizonytalanságairól, a belső vívódásról is, és arról a felismerésről, amely aznap hirtelen, szinte fájdalmas tisztasággal érte utol: hajszál híján tönkretette mindazt, ami igazán számít neki.
– Nem mentegetőzni akarok – remegett meg a hangja. – Csak tudd, hogy nem történt semmi. De megtörténhetett volna… ha nem térek észhez időben.
Nóra nem szólt. Ujjai erősebben fonódtak az övé köré, miközben a könnyei némán csorogtak végig az arcán, egymást követve, megállíthatatlanul.
– Láttam én mindent – suttogta végül. – Azt, ahogy megváltoztál. A túlórákat, a késéseket… Arra gondoltam, talán már nem szeretsz. Talán terhes lettem a megszokott dolgaimmal, a süteményeimmel, a panaszaimmal.
– Nóra… – Gábor közelebb húzódott, átkarolta a vállát. Az illata az otthoné volt: gyógytea, főtt étel és az a megfoghatatlan melegség, amit nem lehet szavakkal leírni. – Te vagy nekem minden. Csak eltévedtem egy időre. Most már tudom, merre van az utam.
Hajnalig beszélgettek. Felidézték az első találkozást egy baráti esküvőn, azt, hogy Gábor hónapokig udvarolt neki. Nevettek azon az apró, bérelt lakáson, ahol kezdetben éltek, a matracon és a régi vitrinen kívül alig volt valamijük. Szóba került a fiuk születése, a betegségek, az éjszakai virrasztások, mindaz, amit együtt vészeltek át.
– Emlékszel, amikor a pelenkákat tanítottál hajtogatni? – mosolyodott el Gábor. – Kétbalkezes voltam, mint egy mackó.
– Most meg te oktatnád a kezdő apukákat – felelte Nóra, és az este során először elmosolyodott. Ettől a mosolytól Gábor szíve összeszorult.
Reggel a friss kávé illatára ébredt. Nóra a tűzhelynél állt, halkan dúdolt. A hajában már megcsillant az ősz, az arcán ott bujkált a szomorúság, mégis ez volt számára a legotthonosabb látvány.
– Ma szabadnapot vettem ki – súgta Gábor, hátulról átölelve. – Mit szólnál, ha kimennénk a kertbe? Virágzik az almafa.
– És a munka? – feszült meg egy pillanatra Nóra.
– A munka várhat. Átkérést adtam be egy másik részlegre.
Nóra alaposan az arcába nézett. – Miatta?
– Miattunk – felelte határozottan. – Nem akarom többé kockára tenni azt, ami a legfontosabb.
Egy héttel később Lilla felmondott. Azt beszélték, más városban kezdett új életet. Gábor pedig minden este pontosan hétre ért haza, Nórának pünkösdi rózsát vitt, és hosszan mesélt a napjáról. Lassan eltűnt a ránc a nő homlokáról, a szemében újra felvillant az a fény, amelyet majdnem elveszítettek.
Esténként gyakran ültek ki az erkélyre. Teát kortyoltak, és csendben voltak. Már nem volt szükség szavakra: elég volt az összekulcsolt kezek melege és a bizonyosság, hogy a legnagyobb boldogság az, ha egymás mellett lehetnek. Egyszerűen együtt, bármi történjék is.