A konyhában állva még egyszer végigfuttatta a tekintetét azon az egyszerű, otthonos látványon: egy tányér piláf, mellé szeletelt kenyér, és azok az uborkák, amelyeket ősszel együtt tettek el a hordóba. Semmi különös nem volt benne, mégis ekkor hasított belé először igazán a félelem. Nem a lebukástól rettegett, hanem attól, milyen ijesztően könnyű szétrombolni mindazt, amit hosszú évek munkájával építettek fel. Elég egy rossz irányba tett lépés, egy délibáb kergetése, és eltűnik az, ami a legfontosabb.
Az éjszaka megint álmatlanul telt. Gábor mozdulatlanul feküdt, hallgatta Nóra egyenletes lélegzetét, és sorra bukkantak fel benne az emlékek. Nem pusztán a megszokás kötötte őket össze, hanem egy teljes közös élet. Az első lakásuk, a fiuk születése, Nóra édesanyjának hosszan elhúzódó betegsége, amikor felváltva virrasztottak a kórházi ágy mellett… Ezt mind elárulni? Már a gondolattól is összeszorult a mellkasa.
A telefonja eközben némán világított az éjjeliszekrényen. Lilla üzenete váratlanul erős ütésként érte: „Gondolj ránk. Arra, mi minden lehetnénk együtt…”
Egy másik pillanat képe villant fel benne.
– Ne vedd fel – suttogta akkor Lilla, miközben a kezére tette a sajátját. – Engedd el az egészet…
Gábor ösztönösen elhúzódott, mintha a nő érintése megégette volna. A fejében hirtelen kitisztult minden, mintha egy erős szél elfújta volna a ködöt. Ránézett az előtte ülő nőre: vonzó volt, kívánatos, mégis idegen. Teljesen idegen.
– Tudod, Lilla… – szólalt meg, és saját maga is meglepődött, milyen határozott a hangja. – Te boldogságról beszélsz. Én meg azon gondolkodom, mit is jelent valójában. Talán nem a gyomorban repkedő pillangók, és nem az esztelen szenvedély.
Felállt, az ablakhoz lépett. Az esti város fényei szétterültek előtte, az üvegben pedig a saját arca tükröződött vissza: fáradt volt és zaklatott, de már tudta, merre vezet az út.
– Boldogság az, amikor éjszaka felébredsz, és ösztönösen megnézed, nem fázik‑e a feleséged. Amikor reggel kávét főzöl neki, még akkor is, ha tiltakozik, hogy majd ő megoldja. Amikor együtt viselitek el a veszteségeket, a betegségeket, a kudarcokat – fordult vissza. – Amikor ismered minden apró ráncát annak az arcnak, és tudod, azért vannak ott, mert mindent együtt éltetek át.
– De nem hiányzik valami új? – kérdezte Lilla sértetten, szinte gyerekes hangon. – Nem unalmas mindig ugyanaz?
Gábor keserű mosollyal rázta meg a fejét.
– Tudod, mi a legkülönösebb? Majdnem elhittem, hogy hiányzik. Elvakított a csillogó felszín, és elfelejtettem belenézni, mi van alatta. És odabent csak üresség volt. Szép, színes, de üres.
Határozott mozdulattal a kezébe vette a telefonját, és tárcsázott. A kicsengések üteme együtt dobogott a szívével.
– Lilla, ennyi volt. Nős vagyok, és szeretem a feleségemet – mondta ki egyszerűen, magyarázkodás nélkül. – És igen… boldog vagyok. Csak egy időre elfelejtettem.
Nóra a harmadik csörgés után vette fel. A hangja ismerős volt, kissé aggódó.
– Gábor? Hol vagy?
– Úton hazafelé, drágám. Már indulok haza…
Amikor kilépett az irodából, nem nézett vissza. A háta mögül halk zokogás hallatszott, de ez már nem számított. Előtte egy hosszú beszélgetés állt Nórával – őszinte, talán fájdalmas, de elkerülhetetlen. Mert valódi boldogság csak igazságra épülhet, bármilyen keserű is az.
Az út most végtelennek tűnt. Lassan vezetett, figyelte az esőtől fénylő aszfaltot, és közben próbálta összerakni a szavakat. Tudta, hogy ezen az estén a házasságuk sorsa dől el, és minden azon múlik majd, képes lesz‑e végre kimondani mindazt, amit eddig magában hordozott.