…Lilla leült az asztalának szélére, ahogy máskor is szokta, mégis azonnal érezhető volt, hogy most valami elcsúszott. A hangjában új árnyalat jelent meg: határozottság keveredett idegességgel.
– Beszélnünk kell.
Gábor felnézett a monitorról. Az íróasztali lámpa tompa fénye furcsa árnyékokat rajzolt a falra, a félhomályban Lilla arca szinte világított. A szeme nyugtalanul csillogott, az arca kipirult, ajka kissé remegett. Gábor önkéntelenül is észrevette, mennyire vonzó ebben a pillanatban, majd azonnal megdorgálta magát ezért a gondolatért.
– Nem tudok tovább hallgatni – törte meg a csendet Lilla rekedtes, fojtott hangon, mintha elfogyott volna körülötte a levegő. – Tényleg nem érzed? Azt, ami köztünk van… ezt a feszültséget, ezt a vonzást. Minden pillantásodat észreveszem, minden véletlen érintést. Megrezdülsz, amikor közel vagyok hozzád.
Gábor hátán jeges borzongás futott végig. Nem izgalom volt ez, sokkal inkább valami ősi, ösztönös félelem. Szinte testileg érzékelte, ahogy az a gondosan felépített biztonságos távolság darabokra hullik, amelyet hónapok óta próbált fenntartani. A torka kiszáradt, a fejében pedig kétségbeesett gondolat zakatolt: „Ne. Kérlek, csak ezt ne.”
– Lilla, kérlek, hallgass meg…
– Nem, most te figyelj rám – lépett közelebb a nő. – Látom, mennyire nehéz neked otthon. Valahányszor a feleségedről beszélsz, ott van a szemedben az a mérhetetlen fáradtság. Tényleg nem érdemelsz ennél többet? Nem lenne jogod végre valódi boldogsághoz?
Az ablak résnyire nyitva volt, és egy hirtelen széllökés belekapott az asztalon heverő papírokba. Kintről tompán beszűrődött az esti város zaja. Gábor ösztönösen forgatni kezdte az ujján a jegygyűrűt – egyszerű darab volt, kissé megkopott a húsz év alatt. Belül alig látható gravírozás futott: „Mindörökké együtt”. Nóra ragaszkodott ehhez a felirathoz, ő pedig akkor csak mosolygott a nő romantikus lelkesedésén.
– Olyan boldogok lehetnénk – suttogta Lilla, még közelebb hajolva, és a kezét Gábor vállára tette. Az érintéstől úgy összerezzent, mintha áramütés érte volna. – Senkinek sem kellene tudnia róla. Csak kettőnkről szólna… – a hangja égette a bőrét. – Képzeld el, mennyivel színesebb lehetne az életed.
Ebben a pillanatban felvillant a telefonja kijelzője. Egy nyári fotó jelent meg rajta: ő és Nóra a régi kertjükben, napfény csillan a nő őszülő hajszálain, Gábor fején félrecsúszott mezei virágkoszorú. Minden apró részletre emlékezett abból a napból: az érett cseresznye illatára, arra, ahogy Nóra nevetve etette a fáról szedett szemekkel, majd ahogy a lugasban ülve, kissé bosszús arccal szedte ki a szálkát a tenyeréből. A kijelzőn villogott a név: „Nóra”, és ez az egyszerű szó hirtelen égető szégyennel töltötte el.
– Ne vedd fel – súgta Lilla, és ráborította a kezét Gábor ujjaira. – Maradj most velem…
A hívás megszakadt. Nem sokkal később üzenet érkezett: „Gábor, ma hazajössz vacsorára? Elkészítettem a kedvenc piláfodat.”
Egyetlen, ártatlan kérdés. Egy megszokott gondoskodás. Belül mégis minden felfordult benne attól a felismeréstől, milyen közel sodródott a határhoz.
Késő este ért haza. Nóra már aludt – vagy csak úgy tett, mintha aludna. A konyhában a vacsora várta, kihűlve, gondosan letakarva egy tiszta konyharuhával, mintha maga a mozdulat is csendes figyelmeztetés lett volna arra, mi az, amit elveszíthet.