Azon a hideg januári reggelen Gábor pontosan kilencre érkezett meg az irodaházba, ahogyan azt már évtizedek óta tette. Biccentett a portán szolgálatot teljesítő Miklósnak, majd felment a negyedik emeletre, a megszokott folyosóra. A szobában ugyanaz a jól ismert illat fogadta: frissen főzött, erős kávé, egy csipet fahéjjal. Mihály, a szomszédos iroda lakója, sosem hagyta ki a reggeli rituálét. Minden pontosan olyan volt, mint mindig ebben az építőipari cégnél, ahol Gábor több mint húsz éve dolgozott. Semmi nem utalt arra, hogy ez a nap más lenne, mint a többi.
– Jó reggelt, Gábor András! – szólalt meg hirtelen egy hang mögötte.
Annyira belemerült az iratok rendezésébe, hogy összerezzent. Lilla állt az ajtóban, és azzal a mosollyal nézett rá, amely az utóbbi időben megmagyarázhatatlan szorítást idézett elő a mellkasában. Három hónapja került az osztályra, és Gábor akkor még elképzelni sem tudta, hogy jelenléte ekkora felfordulást okoz majd benne.
A haja lazán volt feltűzve, néhány tincs kiszabadult a kontyból. Visszafogott smink, világoskék blúz. Gábor önkéntelenül is ezeket a részleteket vette észre, majd azonnal meg is dorgálta magát. Hiszen otthon Nóra várja – a felesége, az a nő, akivel két évtizeden át közös életet építettek, és akit mindig biztosnak hitt az életében.
– Gábor András, segítene egy kicsit? – kérdezte Lilla, miközben leült az asztala szélére. – Sehogy sem áll össze ez a számítás, a specifikáció teljesen összezavar.
Közelebb hajolt, és Gábor megérezte azt a halvány, virágos illatot, ami körüllengte. Nem tolakodó volt, inkább finom, alig észrevehető.
– Persze, nézzük át együtt – felelte, igyekezve hivatalos hangnemet megütni. Ennek ellenére a szíve gyorsabban vert, mint kellett volna.
Este, amikor kinyitotta a lakás ajtaját, azonnal megcsapta a frissen sült piték illata. Nóra péntekenként mindig sütött, legtöbbször káposztásat, mert tudta, hogy az a kedvence. Húsz éve ugyanaz az illat, ugyanaz a nap. Régen ez megnyugvást adott neki, most azonban valami furcsa nyomást érzett tőle.
– Későn jöttél – jegyezte meg Nóra a bejáratnál. A szemében ott bujkált az aggodalom, amit Gábor az utóbbi időben egyre gyakrabban vett észre. – Gond volt bent?
– Semmi különös – válaszolta, miközben levette a cipőjét. – Csak sok volt a munka.
Hazudott, és ezt pontosan tudta.
A vacsora csendben telt. Nóra időnként ránézett, de nem faggatta. Csak a homloka ránca lett mélyebb, ujjai pedig idegesen morzsolgatták a kenyeret. Valaha ezek az esték beszélgetéssel teltek: ki mit csinált napközben, mit terveznek a hétvégére. Gábor nem tudta felidézni, mikor kopott ki mindez az életükből.
Éjjel sokáig forgolódott. Odakint sűrű pelyhekben hullott a hó, az utcai lámpa fénye megvilágította Nóra arcát, aki békésen aludt mellette, a takaróba burkolózva. Gábor nézte a jól ismert vonásokat, és azon töprengett, mennyire kiszámíthatatlan az élet. Évekig mindent stabilnak hiszel, aztán megjelenik valaki, és lassan megreped az, amit olyan sokáig építettél.
Egy halk rezgés törte meg a csendet. Üzenet érkezett a telefonjára. „Jó éjszakát, Gábor. Köszönöm a mai segítséget.” Lilla volt az. Nem válaszolt, csak a másik oldalára fordult. Az álom azonban sokáig elkerülte. Újra és újra azon járt az esze, milyen könnyű észrevétlenül túl messzire jutni, még akkor is, ha az ember nem akarja. Milyen vékony az a határ, ahol a gondolat már árulássá válik.
Február szürke és nyirkos lett, metsző széllel és ólomszínű éggel. Gábor egyre gyakrabban maradt bent estig az irodában. Hivatalosan a feladatok miatt, de legbelül tudta, hogy nem csak erről van szó. Lilla mintha tudatosan ezekre az órákra időzítette volna a beszélgetéseket. Egy este, amikor már teljesen besötétedett, és az egész emeleten csak ők ketten maradtak, valami végleg megváltozott. Lilla megállt mellette, ránézett, és halkan, de határozottan megszólította:
– Gábor.