Olyan férfit akart maga mellett, akinek van pénze, ideje, és akit nem terhelnek kényelmetlen kötelékek.
— Túl sokat foglalkozol ezzel a gyerekkel — jegyezte meg egy alkalommal ingerülten, miközben hangosan letette a csészét az asztalra. — Elvileg egy pár vagyunk.
A mondat élesen hasított bele. Barnabás Levente számára soha nem volt „ez a gyerek”. A fia volt. De hirtelen világossá vált, hogy magyarázkodni teljesen felesleges.
Otthon már senki sem várta. A bérelt lakás rideg és üres volt, a csend szinte nyomasztó. Nem kérdezte meg senki, milyen napja volt, nem hagyott üzenetet senki a hűtőn, és nem volt, aki törődött volna vele — pedig éppen ez hiányzott neki leginkább.
Kapaszkodót kezdett keresni, ürügyet, hogy írjon Nórának. Először kizárólag Barnabás miatt. Aztán egyre gyakrabban.
— Hogy van Barnabás?
— Nem maradt ott véletlenül a kabátja?
— Átugorhatnék pár percre, beszélhetnénk?
Nóra válaszai udvariasak voltak. Rövidek. Hűvösen tárgyilagosak.
És ez jobban megrémítette, mint bármilyen szemrehányás.
Egy nap bejelentés nélkül állított be. Nóra ajtót nyitott, ő pedig egy pillanatra megdermedt. A nő, akit valaha szeretett, ott állt előtte — és mégsem ismerte fel.
— Megváltoztál — csúszott ki belőle halkan.
— Inkább visszataláltam magamhoz — felelte Nóra nyugodtan.
Belépett, és azonnal idegennek érezte magát. A lakás rendezett volt, világos és kiegyensúlyozott. Nem feszült a levegő, inkább valami csendes biztonság lengte be a teret.
— Hibát követtem el — mondta végül. — Kegyetlen voltam. Sajnálom.
Nóra figyelmesen nézett rá. Harag nélkül. Könnyek nélkül.
— Nem hibáztál, Levente. Döntöttél. Ahogy én is.
Akkor értette meg, hogy végleg elveszíti őt. Nem azért, mert elment. Hanem mert megalázta. Mert megtörte. Mert gyengének hitte.
— Azt gondoltam, nélkülem nem boldogulsz — suttogta.
— Én meg attól féltem, hogy nélküled megszűnök létezni — válaszolta Nóra. — De kiderült, épp fordítva volt.
Ebben a pillanatban Barnabás szaladt ki a szobából.
— Anya, nézd, mit rajzoltam! — kiáltotta lelkesen.
Nóra leguggolt mellé, átölelte, nevetett. Őszintén. Szívből.
Levente kicsit távolabb maradt. Feleslegesnek érezte magát.
És akkor döbbent rá, hogy a valódi ár nem a veszekedésekben, nem az egyedüllétben, és még csak nem is a szakításban rejlik. Hanem abban a felismerésben, hogy elveszítette azt a nőt, aki tisztán, feltétel nélkül szerette — és hogy ezt már nem lehet visszafordítani.
Amikor elindult, Nóra remegés nélkül zárta be mögötte az ajtót.
A tükör elé lépett, és hosszú idő után először mosolygott a saját tükörképére.
— Köszönöm, hogy elmentél — mondta halkan. — Nélküled sosem lettem volna önmagam.
Az élet ment tovább. Nem úgy, mint régen. Hanem sokkal jobban.