A könnyei ekkor törtek fel először igazán hosszú idő után. Nem a teste tiltakozott, hanem a lelke. A felgyülemlett düh, a szégyen, az önmaga iránt érzett harag szabadult ki belőle amiatt, hogy éveken át hagyta, hogy így bánjanak vele.
Aznap este felhívta Esztert, a régi barátnőt, akivel egykor a kollégiumi szobában nevetett hajnalig, vizsgaidőszakok és olcsó borok fölött.
— Nóra… — Eszter hangja megtorpant a vonal túlsó végén. — Ezt nem kell eltűrnöd. Emlékszel még, ki voltál? És arra, hogy mi minden lehetne belőled?
— Már nem az az ember vagyok — sóhajtotta Nóra fáradtan.
— Dehogynem. Csak túl sokáig háttérbe szorítottad magad.
A mondat nem hagyta nyugodni. Ott visszhangzott benne egész éjjel.
Másnap, hosszú évek után először, belépett a közeli fitneszterembe. Nem Leventéért. Nem bizonyításból. Saját magáért. Megvette a bérletet, remegő kézzel írta alá a papírokat, és miközben kilépett az utcára, furcsa bizsergést érzett — mintha átlépett volna egy láthatatlan határt.
Ezt követte a frizuraváltás. Aztán egy időpont egy pszichológusnál. Lépésről lépésre haladt előre: fájdalmasan őszintén, kibúvók és önáltatás nélkül.
Levente észrevette a változást. Először csak fél szemmel. Később már nem tudta figyelmen kívül hagyni.
— Megváltoztál — jegyezte meg egy alkalommal, amikor Barnabásért jött. — Határozottabb lettél… vagy nem is tudom.
— Csak nem rettegek többé — válaszolta Nóra halkan.
Levente elhúzta a száját, de a pillantásában átsuhant valami nyugtalanító.
Közben az ő „új élete” repedezni kezdett. Az a nő, akiért mindent hátrahagyott, korántsem bizonyult törékeny múzsának. Elvárásokkal érkezett. Drága vacsorák, ajándékok, állandó elégedetlenség.
— Többet ígértél — vágta a fejéhez gyakran. — És te folyton csak a fiadról beszélsz.
Levente egyre tovább maradt bent a munkahelyén. A pénz elfogyott. Először érezte meg igazán, milyen, amikor kicsúszik a talaj a lába alól.
És ekkor esett le neki: Nóra már nem vár. Nem könyörög. Nem omlik össze.
Éli az életét.
Egy délután meglátta őt az udvaron. Könnyű kabát volt rajta, egyenes tartással lépdelt, mosolygott. Mellette Barnabás nevetett felszabadultan. Nóra ragyogott. Boldognak tűnt.
Leventét kellemetlen, féltékeny szúrás érte.
— Hogy lehet ez? — futott át rajta. — Nélkülem?
Még nem sejtette, hogy ez csupán a kezdet, és hogy az igazi számla csak később érkezik meg, sokkal fájdalmasabb formában.
Egyre gyakrabban kapta azon magát, hogy Nórára gondol. Nem a régi, kimerült nőre, hanem erre az újra: nyugodtra, zárkózottan erősre, elérhetetlenre. Ez dühítette fel igazán.
Az élete messze nem lett ünnep. Az a nő, akihez költözött, hamar levetette a kedvesség álarcát, és világossá tette, hogy neki egy olyan férfira van szüksége, akinek pénze, ideje és nincsenek kényelmetlen kötöttségei.