Ezután jöttek a megjegyzések. Álruhás tréfák, amelyek csíptek és sebeztek.
— Jól meghíztál… — vetette oda egyszer. — Régen tűz voltál, most meg csak egy kinyúlt otthoni köntös.
Nóra lenyelte a sértéseket. Magyarázatokat keresett helyette: kimerült, túl sok a munka, ideges. Azt hajtogatta magának, hogy a szeretet együtt jár az alkalmazkodással, a tűréssel.
Csakhogy a szeretet nem aláz meg.
A telefon a kis szekrényen halkan megremegett. Üzenet érkezett.
„Egy ideig nem itthon lakom. Barnabásnak segítek majd. Jót tesz, ha külön vagyunk egy kicsit.”
Háromszor futotta át a sorokat. Egyetlen szó sem szólt érzésekről. Sem bánatról, sem felelősségről, sem bocsánatkérésről.
Nóra lassan megfordította a készüléket, hogy a kijelző lefelé nézzen.
— Pihenni… — ismételte keserű mosollyal. — Te már kipihented magad. Az én rovásomra.
Felállt, az ablakhoz lépett. Odalent égtek az utcai lámpák, az emberek mentek dolgukra, mintha a világban semmi nem billent volna ki. És ebben a pillanatban Nóra hosszú idő óta először nem csak fájdalmat érzett.
Dühöt is.
Csendeset. Mélyen lappangót. Olyat, amely veszélyes.
— Azt hiszed, összetörtem, Levente — suttogta maga elé. — Fogalmad sincs, mekkorát tévedsz.
Azon az estén még nem tudta, milyen árat fizet majd ezért ő. De azt már igen: visszaút nincs.
Levente nélküli napjai ködbe burkolóztak. Nóra automatikusan működött: megetette Barnabást, elvitte az óvodába, mosolygott az óvónőre, főzött. Minden mozdulat gépies volt. Éjszakánként alig hunyta le a szemét, a plafont bámulta, és a saját szívverését hallgatta — túl hangosan, túl gyorsan.
Levente nem hívta. Csak tárgyilagos üzenetek érkeztek: „Szombaton elviszem Barnabást.” „Átutaltam a pénzt.”
Egyetlen kérdés sem: hogy vagy? Egyetlen szó sem: sajnálom.
Szombaton megjelent. Magabiztosan, ápoltan, új kabátban. Idegen, édeskés parfüm illata lengte körül.
— Szia — mondta odavetve, anélkül hogy ránézett volna.
Barnabás felragyogva szaladt hozzá.
— Apa!
Nóra összeszorította az ajkát. Nem vehette el a fiától az apját. Mégis, Leventét látni olyan volt, mintha újra és újra belenyomnák az ujjukat egy nyílt sebbe.
— Lefogytál? — jegyezte meg hirtelen, végigmérve.
— Egy kicsit — felelte nyugodtan.
Igaz volt. Alig evett. A hangjában mégis bosszúság csengett, mintha nem lett volna joga változni az engedélye nélkül.
— Csak vigyázz, nehogy túlzásba vidd — vigyorgott. — Úgyis… mindegy már.
Nóra nem szólt. Csak becsukta mögöttük az ajtót.
Amikor a lakás kiürült, hirtelen rátört a sírás — először nem a fájdalomtól, hanem attól, hogy végre megértette: ami eddig volt, annak tényleg vége, és valami egészen más készülődik benne.