Nóra az ágy szélén ült, ujjai görcsösen markolták azt az átkozott inget, mintha nem egyszerű ruhadarab volna, hanem egy kimondott ítélet kézzelfogható bizonyítéka. A fejében kongott a csend – az a fajta némaság, amely csak ordítás után születik meg. Olyan csend volt ez, amely nemcsak lelkileg, hanem testileg is fájt.
A férfi szavai még mindig ott lebegtek körülötte, beleivódtak a falakba, a bútorokba, a bőrébe.
— Zsíros tehén, nézz már magadra a tükörben!
Nem indulatból kiabált. Nem hirtelen fájdalomból. Inkább megkönnyebbülés csengett a hangjában, mintha végre kimondhatta volna mindazt, amit régóta magában hordott. Aztán jött az ajtócsapódás. Ennyi volt. Elment. Nem fordult vissza. Nem kért bocsánatot. Eszébe sem jutott, hogy a másik szobában a fiuk alszik.
Nóra felállt, és lassan a tükör felé indult. Kimérten. Úgy, mint akit kivégzésre vezetnek.
A visszatükröződésben egy kimerült nő nézett vissza rá, fakó tekintettel. Az arca teltebb lett, a szeme alatt sötét árkok húzódtak, a haja hanyagul volt összefogva, gondoskodás nélkül. Megérintette az arcát, mintha ellenőrizni akarná: valóban ő az ott?
— Mikor történt ez meg?.. — suttogta alig hallhatóan.
Felidézte régi önmagát. Könnyed volt, nevetős, testhez simuló ruhákban járt, és Levente akkoriban nem tudta levenni róla a szemét. Akkor még azt mondta: „Te vagy a legszebb. Még akkor is, amikor mérges vagy.”
Most pedig…
Most bosszúság tükröződött a tekintetében. Undor. Hideg, fáradt szánalom.
Nóra lassan lecsúszott a padlóra. A lábai maguktól adták meg magukat. Nem sírt. Könnyek nem jöttek — mintha belül teljesen kiszáradt volna. Ehelyett az az érzés maradt, mintha kifordították volna önmagából, és úgy hagyták volna, mit sem törődve azzal, hogy még él.
A gyerekszobából halk szipogás hallatszott.
— Barnabás… — Nóra összerezzent, és talpra ugrott.
Belépett a fia szobájába, és leguggolt az ágy mellé. A kisfiú nyugtalanul aludt, homlokát ráncolta, mintha megérezte volna a bajt. Nóra végigsimított a haján, ugyanolyan sötét volt, mint Leventéé.
— Bocsáss meg, kicsim… — suttogta. — Sajnálom, hogy mindezt hallanod kellett.
Abban a pillanatban benne valami végleg eltört.
Hirtelen kristálytisztán megértette: Levente nem ma ment el. Sokkal korábban tűnt el — amikor már nem fogta meg a kezét, amikor kerülte a tekintetét, amikor idegenként beszélt vele. Ma csupán becsapta maga mögött az ajtót.
Eszébe jutott, ahogy a szülés után Levente először nézett rá: gyorsan, méricskélve, mintha egy árut vizsgálna. Akkor még nem tulajdonított ennek jelentőséget, de most először mert belegondolni, mit jelentett valójában ez a pillantás.