A férfin hosszú, sötét kabát volt, kezében aktatáska, az arcán pedig az a kimért, hivatalos kifejezés, amely azokra jellemző, akik hozzászoktak ahhoz, hogy döntéseket hoznak mások sorsa felől.
A tekintete szinte azonnal megállt Nórán.
— Nóra Kovács? — kérdezte tárgyilagos hangon.
Nóra arca elsápadt.
— Igen… én vagyok — felelte alig hallhatóan.
Gergő odahajolt hozzá, és a foga között sziszegte:
— Ennyi volt. Most dől el minden.
A vendégek elcsendesedtek. A kávézóban megfagyott a levegő, mintha mindenki érezte volna: a felszolgáló sorsa ebben a pillanatban, mindenki szeme láttára fordulhat jóra vagy rosszra.
A férfi közelebb lépett, majd minden várakozással ellentétben kinyújtotta a kezét.
— Norbert vagyok, Norbert Sándor. Ennek a kávézóláncnak a tulajdonosa.
Nóra térde megremegett. Tehát ő az. Az az ember, aki egyetlen mondattal eldöntheti, maradhat-e vagy mennie kell.
— Felhívott engem… ööö… az a vendég, akivel nemrég összetűzésbe került — folytatta Norbert. — Panaszt tett. Elég hevesen adta elő.
Nóra lehunyta a szemét, felkészülve a legrosszabbra.
Ám a tulajdonos halkan felnevetett, visszafogottan, szinte bocsánatkérően.
— Őszintén? Már a hanghordozásából kiderült számomra, hogy nem maga a probléma. Hanem ő. Ezért döntöttem úgy, hogy személyesen jövök el. Meg akartam hallgatni az ön oldalát is.
Nóra döbbenten nyitotta ki a szemét.
— Tehát… nem haragszik rám?
— Magára? — Norbert enyhén felvonta a szemöldökét. — Épp ellenkezőleg.
Ezután a vendégek felé fordult.
— Ki volt szemtanúja a történteknek?
A válasz egyszerre érkezett, mintha a kávézó egyetlen hanggá vált volna:
— Mi mindannyian!
Egy fiatal anyuka kezdte, elmesélve, hogyan kiabált a férfi. Egy ősz hajú úr hozzátette, mennyire méltósággal viselte Nóra a támadásokat. Mások is megerősítették: nyugodt maradt, míg a vendég egyre agresszívebb lett.
Nóra csak hallgatta őket, és alig hitte el, ami történik. Idegen emberek, akiket eddig sosem ismert, most mellette álltak ki.
Norbert végighallgatott mindenkit, majd ismét Nórához fordult.
— Nóra, szeretnék felajánlani önnek valamit… egy előléptetést.
A kávézóban döbbent sóhaj futott végig, mintha még a kávégép is meglepődve felszisszent volna.
— Előléptetést? — kérdezte Nóra hitetlenkedve.
— Igen. Az önuralom, az önbecsülés és az, hogy képes volt tartani magát nyomás alatt, mind olyan tulajdonságok, amelyek egy vezetőt jellemeznek. Ráadásul megüresedett egy adminisztrátori pozíció a Központi utcai egységünkben.
Nóra majdnem leült a földre.
Gergő tapsolni kezdett.
— Na, ez aztán a fordulat!
A vendégek hangos, őszinte tapssal csatlakoztak. Nóra szemébe könny szökött — de ezek már nem a félelem könnyei voltak, hanem a megkönnyebbülésé és a győzelemé.
— Köszönöm… — suttogta. — Erre egyáltalán nem számítottam.
— Kiérdemelte — mondta Norbert határozottan.
Miután a tulajdonos távozott, Nóra még sokáig ott állt a kávézó közepén, próbálva felfogni, hogyan változtathat meg mindent egyetlen kiállás, egy pillanatnyi bátorság, egy döntés.
Lenézett a kezére. Már nem remegett.
Az élet néha hangos és fenyegető alakokat állít az ember útjába. De az igazi erő azokban rejlik, akik kitartanak, és közben hűek maradnak önmagukhoz.
És azon a napon Nóra megértette: néha a sors csak akkor lép egyet előre, amikor mi magunk is merünk lépni felé.