— Hogy maga mit képzel, fogalma sincs, mi történt itt! — förmedt rá ingerülten a drága órát viselő férfi.
— Dehogynem — válaszolta higgadtan az ősz férfi. Hangja nyugodt maradt, mégis határozott. — Az elejétől itt ülök. Mindent láttam és hallottam. És ha őszinte akarok lenni: amit művelt, az bántó volt. Kifejezetten az.
Nórát ekkor váratlan melegség járta át. A hála érzése szinte elöntötte, pedig azt sem tudta, kicsoda ez az ember, aki most mellé állt. Mégis, puszta jelenléte erőt adott neki.
A jól öltözött vendég azonban nem lehiggadt, hanem mintha még inkább elveszítette volna az önuralmát.
— Maga meg ki csoda? — csattant fel gúnyosan. — Azt hiszi, érdekelnek az olcsó erkölcsi leckéi?
Ebben a pillanatban újabb meglepetés érte a kávézót. Az ablak melletti asztaltól felállt egy fiatal nő, karján kisgyerekkel. Kissé bizonytalanul, de tisztán és érthetően szólalt meg:
— Neki van igaza. Kiabált. Mindenki hallotta. Legyünk őszinték: a kávé teljesen rendben volt. Az ön viselkedése viszont egyáltalán nem.
A férfi idegesen körbefordult: előbb a nőre nézett, majd a többi vendégre. És először aznap reggel megingott az addigi magabiztossága. Legalább tíz pár szem szegeződött rá — hűvösen, ítélkezően. Senki nem sietett a védelmére, senki nem mentegette.
Nóra lassan felemelte a tekintetét. Nem akart forradalmat indítani, nem vágyott tapsra vagy igazságtételre. Mégis, az, hogy idegenek kiálltak érte, szinte felfoghatatlan volt számára. Akkor értette meg: néha elég egyetlen őszinte megszólalás ahhoz, hogy másokban is felébredjen a bátorság.
A férfi felismerte, hogy ezt a csatát elvesztette.
— Maguk mind… — kezdte, de nem fejezte be. Hirtelen sarkon fordult, és kiviharzott az ajtón. Olyan erővel csapta be maga mögött, hogy az üveg megremegett.
A csend újra rátelepedett a kávézóra. Nóra csak ekkor engedte ki a levegőt, mintha hosszú percek óta visszatartotta volna.
Az ősz hajú férfi odalépett a pulthoz.
— Bátran viselkedett — mondta elismerően. — És helyesen. A tiszteletért néha meg kell állni.
Nóra aznap először mosolygott. Még nem sejtette, hogy a döntésének legfontosabb következménye csak most közeledik. A botrányos vendég távozása után a hely lassan magához tért: csészék koccantak, halk beszélgetések indultak újra, valaki óvatosan belekortyolt a kávéjába. Nóra azonban mozdulatlanul állt a pult mögött, mintha attól félne, hogy egy rossz mozdulattal összetöri ezt a törékeny nyugalmat.
Belül vihar tombolt benne. Az adrenalin helyét kétségek vették át. Mi van, ha a férfi tényleg felhívja az igazgatót? Mi lesz, ha magyarázatot kérnek tőle? És ha mégis elveszíti az állását?
Évek óta itt dolgozott — és most egyetlen pillanat alatt minden összeomolhat.
Gergő, a barista, közelebb hajolt hozzá.
— Nóri, jól vagy?
— Nem igazán — vallotta be halkan. — Az ilyen embereknek mindig hisznek. Könnyen rám szállhat.
— Lehet — vont vállat Gergő, miközben a tarkóját vakarta. — De az is lehet, hogy nem. Látták, mennyit tűrtél. Az emberek értik a helyzetet.
Nóra bólintott, de a szorongás nem enyhült.
Ekkor újra kinyílt az ajtó. Ezúttal azonban nem csattanva, hanem szinte hangtalanul. A kávézóba belépett egy férfi, elegáns, sötétkék öltönyben.