A forró ital egészen a fényes cipőkig csorgott.
A csönd, ami utána rázuhant a kávézóra, erősebben vágott, mint bármilyen kiabálás. Olyan volt, mintha valaki hirtelen elzárta volna a levegőt.
— Na, így legalább igazán erős lett — jegyezte meg Nóra higgadtan, minden él nélkül.
A férfi ledermedt. A vendégek közül többen felszisszentek, mások döbbenten kapták a szájuk elé a kezüket. Valahonnan hátulról halk taps hallatszott, óvatos, bizonytalan — mintha az illető maga sem hinné el, amit látott, és félne megtörni a pillanat varázsát.
Nóra letette az immár üres csészét az asztal szélére, majd nyugodt hangon hozzátette:
— Tisztelem a vendégeket. De a tisztelet nem egyirányú utca.
A férfi szája kinyílt, de egyetlen szó sem jött ki rajta. A döbbenet mintha teljesen kiütötte volna.
Nóra nem várt tovább. Megfordult, és visszaindult a pulthoz. A léptei határozottak voltak, feszesek — olyan magabiztosak, amilyenek már nagyon rég nem. Mintha ezzel az egy mozdulattal visszavett volna valamit abból, amit hosszú ideje elveszettnek hitt.
A kávézóban olyan mély némaság uralkodott, hogy még a kávégép is hallgatott, mintha nem merne közbeszólni. Nóra a pult mögé érve igyekezett úgy tenni, mintha minden rendben volna, de a szíve vadul vert. Szinte hallotta a saját pulzusát.
Csak ekkor tudatosult benne igazán, mit tett. Az előbb még bátorságot adó adrenalin helyét jeges szorítás vette át a gyomrában. Tisztában volt vele: az ilyen pillanatoknak ára van. Néha egyetlen gesztus is elég ahhoz, hogy valaki sorsa gyökeresen megváltozzon — jó vagy rossz irányba.
A kilences asztalnál ülő férfi végül magához tért. Az arca bíborszínűvé vált, a szemeiben düh lobogott. Előbb a csuromvizes, pár perccel korábban még makulátlan cipőit nézte, majd Nóra nyugodt hátát, és benne valami végleg elszakadt.
— Ki van rúgva! — ordította olyan hangerővel, hogy a sarokban ülő pár összerezzent. — Elintézem, hallja? Ismerem az üzletvezetőt! Ismerem az épület tulajdonosát! Gondoskodom róla, hogy maguk ide többé be se tehessék a lábukat!
A barista, Gergő, alig hallhatóan szólalt meg:
— Nóra… tarts ki.
Nóra nem fordult meg. Tudta, hogy ha újra a férfi szemébe néz, olyasmit mondana, amit később nem lehetne visszaszívni. Most minden szó túl nagy súlyt hordozott — szinte a jövőbeli fizetésével volt egyenértékű.
A férfi előkapta a telefonját, idegesen tárcsázott, panaszkodott, hadonászott, egyre hangosabban. Nem pusztán büntetni akart — a megsértett önérzetét próbálta helyreállítani.
A vendégek feszülten figyeltek. Voltak, akik együttéreztek Nórával, mások inkább láthatatlanná váltak volna, és akadtak olyanok is, akiket pusztán a botrány iránti kíváncsiság kötött a helyükhöz.
Ekkor a szomszéd asztaltól felállt egy hatvan év körüli, ősz hajú férfi. Nyugodt volt, szemüveget viselt, mozdulatai kimértek. Megigazította a kabátját, a feldühödött vendégre nézett, majd határozott hangon megszólalt:
— Elnézést, de most már túl messzire megy. Ő is csak ember, és nyilvánvaló, hogy a szavai nem voltak helyénvalók.