A Erdő utca sarkán álló kis kávézó rendszerint komótosan ébredt. A vendégek azért tértek be ide, hogy elbújjanak a reggeli hideg szél elől, forró itallal melegítsék fel magukat, és legalább fél órára biztonságban érezzék magukat a külvilágtól. Azon a keddi napon azonban a levegő nem volt nyugodt: feszült vibrálás járta át a helyiséget, mintha valami elkerülhetetlen készülődne.
Nóra Kovalcsuk a kilences asztal mellett állt, miközben minden erejével próbálta megfékezni keze remegését. Vele szemben egy férfi tornyosult: magas volt, gondosan nyírt frizurával, és azzal az öntelt magabiztossággal, amely rendszerint vaskos bankszámlákkal érkezik együtt. A zakója hibátlanul simult rá, az órája aranyfényben villant, szinte vakított. Az a fajta vendég volt, aki meg van győződve róla, hogy ha a világ nem körülötte forog, akkor a világ működik rosszul.
— Ez meg micsoda? — förmedt rá újra, és ingerülten a csészére mutatott. — Maga ezt nevezi kávénak?
Hangja indokolatlanul hangos volt. Több vendég is odakapta a fejét, a kávégép mögött álló barista felpillantott. Nóra érezte, hogy a szíve túl gyorsan ver, mégis igyekezett megőrizni azt a higgadt profizmust, amelyet az évek során tanult meg.
— Szívesen hozok másikat. Frissen főzöttet, erősebb pörkölésből — mondta csendesen.
A férfi gúnyosan felhorkant, mintha már a felajánlás is sértés lett volna.
— Előbb tanuljon meg dolgozni! Itt mindig gond van. Egy egyszerű kérést sem képesek teljesíteni!
A mondat mögött ott lappangott a kimondatlan üzenet: „Az ilyenek mindig elrontanak mindent.” Nem volt nyílt sértés, mégis elég volt ahhoz, hogy megalázóan hasson. Nórában összeszorult valami — az a jól ismert érzés, amikor valakit pusztán az egyenruhája miatt néznek le.
Valaki félhangosan megjegyezte:
— Jól bírja… más már rég elvesztette volna a fejét.
Nóra azonban nem robbant. Egyenesen állt, mintha láthatatlan széllökésnek feszülne ellen. A férfi ezzel szemben tovább fokozta a feszültséget, felállt, és fenyegetően fölé hajolt.
— Tudja maga egyáltalán, kivel beszél? Nekem nincs időm dilettánsokra!
Nóra pislogott egyet, hogy megtartsa a nyugalmát. A keze remegett, de nem a félelemtől — hanem a felháborodástól. Panaszokat, kiabálást már ezerszer hallott. Ez az ember azonban átlépett egy határt: nem a szavaival, hanem azzal a megvetéssel, amely minden mozdulatából áradt.
És ekkor olyasmi történt, amire senki sem számított.
Nóra lassan, feltűnő nyugalommal levette a tálcáról az új csészét — azt a frissen főzött kávét, amelyet a barista kifejezetten ennek a vendégnek készített. Odalépett hozzá. Mindenki azt hitte, leteszi elé, majd ismét bocsánatot kér.
Nóra azonban elmosolyodott, és egy váratlan, pontos mozdulattal a forró kávét a férfira zúdította, amely végigcsorgott az öltönyén, egészen a cipőjéig.