Amikor kiléptek, Erika még egyszer visszafordult a küszöbről. A tekintete kemény volt, mint a kő.
— Ha cserben hagysz minket, ezt soha nem felejtem el — mondta lassan, nyomatékkal. — Soha.
Lilla nem válaszolt. Csak becsukta az ajtót, és néhány órával később már a külváros felé tartott.
A cseresznyefák mögött álló ház látványa lehangoló volt. Az épület megdőlt, a zsalugáterekről lepattogzott a festék, az udvaron rozsdás kapu nyikordult, amikor Lilla benyomta. Egy régi hinta lógott ott, autógumiból eszkábálva, mellette egy kifakult asztalka állt fél lábon. Lilla megállt az ajtó előtt, majd kopogott.
Egy sovány asszony nyitott ajtót. Olyan vékony volt, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne. A haját egy egyszerű hajgumi fogta össze, az arca smink nélküli volt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Amikor meglátta Lillát, nem kérdezett semmit — azonnal tudta.
— Ön a felesége — mondta halkan.
— Igen — felelte Lilla.
Egy pillanatig csak álltak egymással szemben. Lilla haragot, kihívást, talán gőgöt várt. Ehelyett egy beteg, kimerült nő nézett vissza rá, aki úgy tűnt, attól is fél, hogy túl hangosan vesz levegőt.
— Jöjjön be — lépett félre Eszter.
Bent gyógyszerek és főtt hajdina szaga keveredett. A kanapén két gyerek ült: egy kamasz fiú és egy fiatalabb kislány. Márk Lillára nézett, és a nő szinte beleremegett. Ugyanaz az arc. Ugyanaz a vonás, amit húsz évvel ezelőtt látott Gergőn, amikor még fiatal volt.
— Azt mondta, elváltak — kezdte Eszter, miközben leült egy székre. — Három éve. Hittem neki. Egy csomagolóüzemben dolgoztam, ő ellenőrizni járt a műszakokat. Beszélgetni kezdtünk. Figyelmes volt, kedves. Amikor megbetegedtem, orvosokat intézett. Aztán… beleszerettem. Azt hittem, ő is. Azt gondoltam, család vagyunk.
Elhallgatott, az ujjait összekulcsolta. Lilla leült vele szemben.
— Mikor derült ki az igazság? — kérdezte halkan.
— Amikor meghalt — Eszter felemelte a tekintetét, és olyan szégyen volt benne, hogy Lilla mindent megértett. — A közjegyző hívott. Nem akartam elhinni. Úgy érzem… esküszöm, nem tudtam.
Márk felállt, odalépett Lillához. A hangja halk volt, de határozott.
— Elvesznek tőlünk mindent a bíróságon? Anyának műtétre van szüksége. Nélküle nem éli meg a nyarat. Csak a fővárosban csinálják meg. Ha pert indítanak, nem lesz időnk.
Lilla nézte ezt a fiút, és nem jött ki hang a torkán. Ellenséget keresett. Ehelyett egy becsapott nőt talált. És két gyereket, akik csak azt akarják, hogy az anyjuk életben maradjon.
— Időre van szükségem — préselte ki végül.
Amikor elindult, Eszter még utána szólt az ajtóból:
— Mindent odaadnék. De nincs miből fizetnem a kezelést. Csak a gyerekeim vannak. Nem akarom, hogy egyedül maradjanak.
Aznap éjjel Lilla Gergő holmiját rendezgette. Előkerült egy régi jegyzetfüzet — fél éve felejtette ott. Lapozgatni kezdte, és megakadt a szeme a férfi kézírásán:
„Hogyan mondjam el Lillának? Az egész életét nekem adta. Én meg kettészakadtam. Eszter és a gyerekek — szükségük van rám. De Lillát sem árulhatom el. Hogy jutottam ide, hogy képtelen vagyok dönteni?”
Alatta, apróbb betűkkel: „Eszter egyre gyengébb. Az orvosok szerint fél év, talán kevesebb. A műtét az utolsó esély. Félek. Szégyellem magam. De nem tudom elengedni.”
Lilla becsukta a füzetet. A sötétben ült, és három hét után először sírt. Nem a megbántottság miatt. Hanem azért, mert rájött: ez a történet nem fekete és fehér. Gergő nem egy aljas férfi volt, aki félrelépett. Hanem egy ember, aki eltévedt, és nem talált kiutat.
Négy nappal később Erika és Barbara megjelentek. Kezükben előkészített iratokkal, arcukon elégedett magabiztossággal.
— Írd alá — lökte Barbara az asztalra a keresetlevelet. — Megtámadjuk a végrendeletet. A tanúk megvannak. Az ügyvéd szerint sima ügy.
— Ne húzd az időt — koppantott Erika az asztalon, és türelmetlenül Lillára nézett.