— Erika asszony, kérem, fáradjon ki — a közjegyző határozott mozdulattal becsukta a dossziét, és olyan pillantást vetett az anyósra, mintha annak már régen a folyosón lenne a helye. — Gergő végrendeletét nem olvashatom fel az ön jelenlétében. Csak a házastárs lehet bent.
Az idős asszony szinte kővé dermedt, szája tátva maradt. A lánya, Barbara ösztönösen előrelépett, de Erika már robbant is:
— Hogyhogy nem lehet?! Az anyja vagyok! Jogom van tudni, mit hagyott rám a fiam!
— Nincs ilyen joga — vágott közbe a közjegyző, miközben maga felé fordította az iratot. — Kérem, azonnal hagyja el az irodát.
Lilla mozdulatlanul ült, kezét az ölében összekulcsolva. Tekintete az ablakra tapadt, ahol a szürke áprilisi ég tompán nehezedett az utcára. Gergő fél éve halt meg — egyszerűen összeesett a műhelyben, ahol édes tészta és vanília illata lengte be a levegőt. A trombus egy pillanat alatt végzett vele, az orvosok szerint esély sem volt. Lilla még mindig nem fogta fel igazán, hogy a férje soha nem tér vissza, és máris ide hurcolták, mert az anyós és a sógornő képtelen volt kivárni a maga idejét.
Erika kiviharzott, úgy csapta be az ajtót, hogy az ablakkeret is beleremegett.
A közjegyző felbontotta a borítékot.
— Eszter Kovaléva — mondta lassan. — Ismeri ezt a nevet?
Lilla hallgatott. Az elnevezés semmit nem idézett fel benne. A férfi figyelmesen fürkészte az arcát.
— Nem — felelte végül.
— A férje egy évvel ezelőtt módosította a végrendeletét. A vállalkozása nyolcvan százalékát és minden megtakarítását Eszter Kovalévára hagyta. Továbbá két kiskorúra: Márkra és Dórára. Önnek a közös lakás és a hétvégi telek marad. Az édesanyjára és a húgára néhány régi részvény jut, amelyek gyakorlatilag értéktelenek.
Lilla hallotta a szavakat, de értelmük nem állt össze benne. Eszter. Két gyerek. Próbálta összerakni a képet, de a darabok nem illettek egymáshoz. Gergő sosem maradt ki éjszakákra, nem rejtegette a telefonját, nem nézett a szemébe hazugsággal.
— Az адрес… a címet kérem — szólalt meg halkan.
A közjegyző átnyújtott egy papírt. Kertvárosi övezet, a város szélén. Lilla összehajtotta a lapot, és a kabátja zsebébe csúsztatta.
Amikor kilépett, Erika és Barbara úgy rontottak rá, mint éhes varjak:
— Na?! Mi van benne?! Mennyi jut nekünk?!
Lilla szó nélkül elhaladt mellettük. Barbara elkapta a vállát, és maga felé fordította.
— Megsüketültél?! Válaszolj!
— Szinte semmi — nézett a szemébe Lilla nyugodtan. — Nektek majdnem semmi jutott.
Másnap megjelentek nála. Erika a kanapén ült, mint egy bíró az ítélethirdetés előtt. Mellette Barbara, az asztalnál pedig egy gyűrött dzsekis férfi, aki ügyvédként mutatkozott be.
— Megtámadjuk a végrendeletet — jelentette ki Erika. — Gergő nem volt beszámítható. Rászedték. Valami nő kicsalta belőle a pénzt, mi meg tűrjük csendben?
Lilla az ablaknál állt, és nem szólt.
— Tanúkat is szereztem — Barbara egy papírt lengetett. — A szomszéd igazolja, hogy a bátyám furcsán viselkedett az utóbbi időben. Egy volt pék pedig azt mondja majd, hogy Gergő ordibált az emberekkel, nem volt normális.
— Pénzért bármit mondanak — fordult meg Lilla lassan. — Jól értem?
— Kit érdekel? — vont vállat Barbara. — A lényeg, hogy a bíróság semmisnek nyilvánítsa az iratot. Te vagy a felesége, Lilla. Kötelességed megvédeni az emlékét!
Lilla Erikára nézett. Az arcán nem volt fájdalom, sem veszteség. Csak keménység és mohóság.
— Átgondolom — mondta végül.
— Nincs mit gondolkodni! — csapott az asztalra Erika. — Egy hét múlva beadjuk a keresetet, és te velünk jössz. Világos?
Lilla kinyitotta az ajtót, és némán állt, amíg mindannyian ki nem mentek, majd magára zárta a csendet, amelyben már érezni lehetett a közelgő döntés súlyát.